Révész Marcell az idei szezonban valósággal berobbant a hokis köztudatba – a mindössze 16 éves tehetség kulcsszerepet játszott abban, hogy az U20-as válogatott feljutott a divízió I/A-ba a decemberi, budapesti világbajnokságon; klubcsapatával, a ZSC Zürichhel ezüstérmet szerzett a svájci U17-es bajnokságban; az U18-as világbajnokságon azonban már nem szerepelhet – az utolsó felkészülési mérkőzésen, két nappal indulás előtt a szezonban másodszor törte el a kezét, s most a lelátóról szorít csapattársainak. A kezdetekről, az idei szezonról és a jövőről beszélgettünk a fiatal játékossal.
Négyévesen kezdett korcsolyázni-hokizni Révész Marcell, akinek eredetileg testvére ismerkedett a sportággal, így került ő is jég közelébe már óvodásként. És ahogy mondani szokták: a jégkorong, ha könnyű lenne, foci lenne a neve – a tehetséges játékost épp a sportág nehézségi szintje fogta meg.
„Az tetszett a legjobban, hogy a jég extra kihívást jelent. Nagyon szeretem a kihívásokat, a hokiban pedig minden megvan: összjáték, csapatmunka, technika egyaránt” – emlékezett vissza.
Az is kiderült a magyar jégkorong egyik nagy reménységéről, hogy igazi csapatjátékos. „Nagyon szeretek egy csapatban kulcsfigura lenni, és a csapatommal jó eredményeket elérni” – mondta Révész Marcell.
„Ezt nem úgy értem, hogy mindig én akarok lenni a középpontban. Inkább arról van szó, hogy amikor csak tudom, mindig buzdítom a csapatot, igyekszem lelkileg is mellettük lenni. Szeretek szervezni, irányítani a pályán” – tette hozzá.
Jelenleg a ZSC Zürich U17-es gárdáját erősíti a magyar csatár, aki testvéréhez költözött ki Svájcba. „Még mindig játszik ő is, jelenleg a svájci negyedosztályban. Én itthon a Gepárdoktól a Drago Skorpió SE-hez kerültem, amely később átalakult, és KMH lett belőle. Végül az Újpesthez igazoltam, és onnan mentem ki a testvérem után Svájcba. Két évig voltam a Baselnél, most, a szezon elején jöttem át Zürichbe” – mesélte a 16 éves játékos, aki a svájci bajnokságban idén ezüstérmes lett klubjával.
Azt is elárulta: kint még nem alakult ki úgy a szerepköre, mint a válogatottnál. „Egy szezon alatt még nem ismertem meg mindenkit eléggé ahhoz, hogy őket is úgy tudjam támogatni, mint a nemzeti csapatban a többieket” – mondta. Azért olyan mély lelkizés még a nemzeti csapatnál sincs egyelőre. „Nem vagyok eleget otthon ehhez, de szerintem előbb-utóbb össze fog állni.”
Az U18-as csapat pedig valamennyire már hallgat is rá. „Ha észreveszem, hogy az éppen végrehajtott taktikai mozgás nem olyan, amilyennek érzésem szerint lennie, megkérdezem, miért választották az adott megoldást. Elmondom, amit gondolok, és utána rájuk bízom, hogy megfogadják-e a tanácsomat.”
Az eddigi legnagyobb hokis élmény számára a múlt decemberi, Szlovéniával vívott U20-as világbajnoki döntő volt, amelyet sikerült megnyerni, ezzel pedig a magyar válogatott az divízió I/B-ből felkerült az I/A-ba.
„Az óriási nagy tét, a rengeteg szurkoló a hazai pályán, a csodálatos hangulat, és hogy olyan jól tudtam teljesíteni... Tényleg megdolgoztam azért, hogy abban a csapatban lehessek és nyerhessünk” – lelkendezett. „Nekem az ad erőt, ha rengetegen néznek. Ha minél nagyobb a tét. Tudom, hogy rengeteg sportoló nem bírja, de én ilyenkor játszom a legjobban.”
A magyar jégkorong reménységétől azt is megtudtuk, milyen stílusú hokit szokott játszani. „Van, hogy nagyon agresszív vagyok, kapu előtt állok és lökdösődöm és agresszívan játszom. Vannak olyan meccsek is, ahol csak lendületből beviszem a korongot, egyszer-kétszer adok egy jó passzt, és ennyi. Igyekszem kiismerni magamat, szeretném kitalálni, hogy mitől jön ki az egyik vagy a másik énem, mert az agresszív oldalam sokkal jobb hokis. Igaz, olyankor néha bejön 1-2 kiállítás is, de amikor jól csinálom, nem szokott gond lenni” – mondta el magáról a csatártehetség.
Jól agresszívkodni – ez a kulcsszó Révész Marcell játékához, ezt tudja hozni, amikor épp jó formában van. „Megadatott nekem egy elég nagy fizikum, és ezt szeretem kihasználni, szeretem az ellenfelet dominálni. Lételemem az adrenalin, ezért is élvezem az ütközéseket, szeretek bemenni az emberek közé, fizikálisan játszani, mert az adja a legnagyobb adrenalint” – magyarázta, ennek azonban néha a veszélyei is megvannak. „Januárban klubmeccsen ütköztem szemből, és az alkarom beszorult a mellkasom és az ellenfél válla közé. Eltört, de szerencsére csak zöldág törés lett, 6 hét alatt begyógyult.”
Nem kedvezett azonban neki a szerencse: valószínűleg nem jól forrt össze a karja az előző törés után, ugyanis az U18-as világbajnokság előtti utolsó edzőmeccsen egy újabb ütközésnél pont ugyanott tört el a keze, ahol januárban. Amellett, hogy ki kell hagynia a szezonzáró megmérettetést, ahol ismét kulcsszerep várt volna rá, még egy dolog miatt csalódott.
„Eddig mindig lemaradtam a nagy győzelmek utáni buliról. A klubszezonnak vége lett, én pedig nem lehettem ott a csapatbulin, mert mennem kellett haza az U18-as edzőtáborba. Az U20-as és a tavalyi u18-as világbajnokság után pedig mennem kellett haza, így a csapattal nem volt még nagyobb „sztorim” a jégen kívül. Reméltem, hogy most majd lesz, de a sérülés miatt most ez is kimarad” – mondta. Persze szurkolni a társaknak azért kijött, a Dánia és a Kazahsztán elleni mérkőzésen támogatja csapattársait a lelátóról, azután hazautazik kontrollra.
Mesélt arról is, hogyan, kivel tölti az idejét a jégpályán kívül. „A pályán és a pálya mellett is Péter Andorral vagyok együtt a legtöbbet és a legszívesebben, a többiekkel kevesebbet” – osztotta meg velünk.
„A magánéletben pedig édesapámra nézek fel a legjobban, ő áll hozzám a legközelebb. Ő mondja mindig azt is, hogy ha valamit csinálsz, akkor azt száz százalékosan csináld, ne pedig csak úgy. Még akkor is, ha csak evésről van szó – szerinte a legjobbat kell kihozni belőle. És szerintem innen hozom én is a céltudatosságot.”
Céltudatosság ide vagy oda, néha azért lazítani is kell, amire túl sok idő nem igazán jut. „Rengeteg edzésünk van és ott van mellette a tanulás is, így, ha akad egy kis szabadidőm, leginkább csak pihenek, TV-t nézek. Azért, ha a csapattársakkal közösen adódik valami program, szívesen csatlakozom hozzájuk. Néha bemegyünk a városba, és ott elvagyunk, beszélgetünk, időnként eljárunk mini-golfozni, de voltunk már bowlingozni is” – fejtette ki.
A svájci szokásokból kevés ragadt rá eddig, de azokkal is próbál barátkozni, több-kevesebb sikerrel. „Rakltezni és fondüzni szoktak az emberek. Hááát... Megenni megeszem, ha natúr sajt, de a fűszereket nem nagyon szeretem” – nevetett.
Alighanem kijelenthető, hogy a tinédzserkorú játékos még az iskolapadban is a hokit keresi. „Alapvetően nem vagyok jóban a tanulással” – mosolygott. „Leginkább a természettudományokat, logikus tantárgyakat kedvelem, a matematikát, biológiát, fizikát. Rengeteg helyzetet meg tudok oldani hokiban is logikus gondolkodással, ezek pedig segítenek abban, hogy ezt a készségemet fejlesszem, és a pályán gyorsan el tudjam dönteni, hogy éppen mit csináljak.”
Noha nem babonás típus, az idei szezonra mégis lett kabalája. És mint kiderült, nem a Vancouver Canucks sapka, amelyet az interjú alatt is viselt – sőt, még csak nem is a kedvenc csapata a kanadai klub.
„Á, ez csak azért van rajtam, mert hosszú a hajam és nem szeretem, ha a szemembe lóg és nem volt most nálam másik sapka. Van két pár zoknim, amelyeket a szezon elején vettem. Azóta csak abban a két pár zokniban tudtam jól teljesíteni... Nem tudom, ez miért van, de most már csak ezekben játszom” – mondta nevetve.
És hogy mivel foglalkozna, ha nem talált volna rá a jégkorongra? „Katona lennék” – komolyodott el. „Nem is tudom miért, de az valahogy mindig is vonzott. Ott is magas az adrenalin, és ugyanúgy csapatjáték, mint a hoki. Csak mindez ott még fontosabb, mert ott nem egy gólt kap az ember, ha figyelmetlen, hanem valami mást...”
Szerencsére azonban Révész Marcell inkább jégkorongozó lett, és a magyar utánpótlás válogatottakat gazdagítja tudásával. Álmai pedig természetesen klubszinten is vannak: szívesen látná magát viszont az NHL egyik csapatában. „Szerintem jó esélyeim lesznek rá, talán már 3-4 év múlva, de a svájci első osztállyal is be tudnám érni. Viszont mindenképpen profi ligában szeretnék játszani!”
