Hosszú idő után visszatér a tengerentúlra a magyar válogatott kapusa, Hetényi Zoltán, aki a 2017/18-as szezont az SPHL-ben szereplő Knoxville Ice Bears csapatában tölti.
„Az egyik szemem sír, a másik nevet” – ezekkel a szavakkal írta le Hetényi Zoltán, hogy mit érzett, miután bejelentette, hogy elhagyja a Zalai Titánokat. A nyár elején még arról beszélt, hogy ki akar hagyni egy évet, hogy a tanulmányaira koncentrálhasson, amellett pedig Zalaegerszegen kapusedzőként dolgozott volna. Nem ez az első szezon, amit az Egyesült Államokban tölt, hiszen azután, hogy a Fehérvárral játszott az EBEL-ben, majd egy szezont eltöltött Finnországban, a Nashville Predators meghívta őt az edzőtáborába, hogy aztán leszerződtesse az egyik alacsonyabb ligában játszó csapatába. Mielőtt a „szapporói hős” visszatért volna Magyarországra, még egy szezont Finnországban töltött.
Bizton állíthatjuk, Hetényi karrierje során elérte a jégkorongban a legmagasabb szintet, hiszen részt vett az NHL edzőtáborában, játszott a finn ligában, és olyan csapatok ellen védett a válogatottban, mint Kanada, Finnország, Svédország és Dánia. Az MJSZ-nek elmondta: bár nagy várakozással tekintett az edzősködés elé, olyan lehetősége adódott, amit nem hagyhatott ki.
Hogyan jött a lehetőség, hogy a Knoxville csapatához igazolj?
Azzal kezdeném a történetet, hogy egyéves megállapodást kötöttem a Zalaegerszeggel, náluk dolgoztam volna kapusedzőként. Remek közösségbe, nagyon profi körülmények közé érkeztem, ami Neubauer Tibor érdemeit dicséri. A Knoxville-lel Kecskeméti Áron révén kerültem kapcsolatba, aki a nyáron Zalaegerszegen dolgozott. Én edzősködni jöttem ide, de Tiborral eleve úgy állapodtunk meg, ha jön egy visszautasíthatatlan ajánlat, akkor elenged. Bár más terveim voltak, de úgy gondoltam, ezt mégsem utasíthatom vissza, meg kellene próbálni. Most odamegyek, de bármi is történjék – reméljük a legjobbakat – ide szeretettel várnak vissza.
Ha jól értem, akkor neked korábban semmilyen kapcsolatod nem volt a Knoxville vezetőségével, tehát Kecskeméti Áron hozott velük össze.
Így van. Áron már két éve a WSHL-ben edzősködik, és miután Zalaegerszegen beszélgettünk a karrieremről, felvetette, hogy megkérdezi az egyik ismerősét, hátha tud valami lehetőséget. Ezután a Knoxville csapatától megkérdezték a korábbi csapattársaimat, például Mathieu Aubint, akivel a Cincinnatiban játszottam együtt, hogy milyen játékos vagyok, emberileg milyen vagyok, illetve milyen a munkamorálom. A vezetőedző, Jeff Carr aztán a rólam látott videófelvételek és az elmondott vélemények alapján úgy döntött, hogy mindenképpen engem akar elsőszámú kapusnak.
Azt tudjuk, hogy az SPHL következő szintje az ECHL, és azok a kapusok, akik kiemelkedően teljesítenek, feljebb léphetnek oda vagy akár az AHL-be is. De ott van Scott Darling, aki az SPHL-ből indulva Stanley-kupa győztes lett. Az előrelépési lehetőségről esetleg szó esett?
Jeff Carral többször is beszéltem már, most nekem elsősorban Knoxville-ben kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok arra, hogy ott játsszak. Ha jól megy a játék, akkor ő egyengetni fogja az utamat felfelé. A cél az lenne, hogy akár már az első szezonban szintet lépjek.
Hogyan alakul a következő hónapod?
Egyelőre még a vízumot intézik, így pontos dátumot nem is tudok, hogy mikor megyek ki. Zalaegerszegen minden nap jégen vagyok, szóval a kondimmal nincs gond. Mielőtt edzést tartottam volna, már kondiztam, délután pedig a jégen voltam. A nap végére mindig rendesen elfáradtam. Minden egyes pillanatát élvezem, amíg itt lehetek, meg jó érzés, hogy ide visszajöhetek, ha bármi történne. Köszönetet szeretnék mondani Neubauer Tibornak mindazért, amit értem, illetve a zalaegerszegi jégkorongért tesz. Szíve szerint itt tartott volna, de tudja, hogy milyen remek lehetőség ez nekem.
Akkor nyugodtan mondhatjuk: egy nagyszerű lehetőséget hagysz itt egy másikért.
Sok a csavar az életben, most szerencsére pozitív irányba és a hoki terén megyek előre. Pedig nagyon szeretek az itteni edzői stábbal dolgozni, néhányukkal még együtt játszottam vagy dolgoztam Dunaújvárosban, mint például Csata Csaba, Koós Tibor, Simon Alfonz és Somorák Győrgy. Az egyik szemem sír, a másik nevet. El tudtam volna képzelni az életemet a következő években Zalaegerszegen.
