„Horváth Zoltánt keresem” – mondom a budai autószalon irodájában egy úriembernek. A középkorú férfi kissé csodálkozva néz rám, aztán a homlokára csap: „Ja, az Öcsit? Éppen ott jön.”
S valóban, a hatvanas-hetvenes évek ferencvárosi hokilegendája ebben a pillanatban lép be a helyiségbe. Üdvözöljük egymást, majd a bemutatóterem sarkában lévő kényelmes bőrfotelekre telepedünk le. Amikor Horváth Zoltánnak megemlítenem a fenti esetet, mosolyogva mondja: „Egy kezemen meg tudom számolni, hányan szólítanak a barátok, ismerősök között Zoltánnak. Az Öcsi becenév még a hokis pályafutásom legelején, vagyis már több mint fél évszázada ragadt rám. Az előzmény annyi, hogy a bátyám szintén hokizott – nem is rosszul, sőt... –, s hogy meg lehessen különböztetni a két Horváthot, én lettem a “kis öcsi”. Csak az a furcsa, hogy ma már sokan Öcsi bácsinak szólítanak. Valahogy az öcsi meg a bácsi nálam nem illik össze.”
Talán kissé tényleg furcsa párosítás, ám ha a legendás Illés együttes szövegírója, Bródy János jócskán túl a hatvanon is lehet Tini, akkor egy, a hetedik ikszhez közelítő sportcsillag miért ne lehetne Öcsi. Bizony ám, az egykori villámléptű szélső december 2-án volt 69 éves, vagyis jövőre kerek születésnapot ünnepelhet. Férfiaknak nem illik ilyesmivel hízelegni, pedig Horváth Öcsi esetében tényleg igaz: 10-15 évet bátran letagadhatna. Alighanem a rendszeres sportolás mellett a munka teszi, hogy ilyen remekül tartja magát. Noha már öt éve nyugdíjas, nem hagyta el magát, nem fordult magába, ugyanolyan aktív, mint a korábbi évtizedekben. Mivel ideje engedi, a budai autószalonban gyerekkori barátjának segít be. Így aztán hasznossá teszi magát, no meg autók között mozoghat. Márpedig a kocsik egész életében vonzották.
„A hatvanas évek legelején vettem meg az első autómat – meséli. – Egy stockholmi barátom segítségével szereztem be a használt ezres Opel Kadettet. Azokban az években még a keletinek is csodájára jártak mifelénk. Elképzelhető hát, micsoda szenzációt jelentett, ha egy Opel végiggördült a körúton. Azt is tudni kell, hogy akkoriban szigorú szabályokhoz kötötték az autótartást, például a nyugati kocsit öt éven belül nem lehetett eladni. Nos, néhány hónappal az autó behozatalát követően elmentem a kiskörúti Filmmúzeumba. Ahogy jöttem ki a mozielőadás után azt láttam, hogy egy vidéki paraszt bácsi megterített a motorháztetőn, és jó ízűen szalonnázik. Mondtam neki, papa, nem haragszom, hogy a kocsimon vacsorázik, de most már mennék, csomagoljon össze, kérem. Mire azt felelte, nem addig, ő bizony ezt az autót megveszem tőlem, csak mondjak egy árat! Azt hittem, viccel, ezért bedobtam egy elég tisztes összeget. Erre a férfi benyúlt a hátsó zsebébe, kivett egy köteg pénzt, leszámolta a vételárat, s elvitte az Opelt.”
Hiába, no, a hokisok mindig is híresek voltak a remek üzleti szimatukról...
S persze arról, hogy már egészen kis korukban menthetetlenül beleszerettek a jégkorongba. Nem volt ez másként Horváth Öcsi esetében sem. A család Budán, a Kosztolányi térnél lakott. Az a környék évtizedeken át a magyar hoki-utánpótlás egyik fellegvára volt. Mert noha a Millenáris, majd a Kisstadion az akkori közlekedési viszonyok mellett igencsak messze volt egy fiatal gyerek számára, a Feneketlen-tó melletti Lant-teniszpálya a téli hónapokra átalakult jeges fellegvárrá. A környék kiskölykei az iskola után itt gyülekeztek: korcsolyáztak, amerikai fogóztak és a maguk készítette „botokkal” lelkesen hokiztak. Ha sokan voltak, átmerészkedtek a Feneketlen-tó jegére is, bár az csöppet sem volt veszélytelen szórakozás. A meleg vizű források miatt ugyanis a jég nem volt mindenhol egyenletesen vastag, s egy testvérpárnak például ez lett a veszte. A tóhoz amúgy számtalan legenda fűződik, talán a legismertebb, hogy a Kosztolányi tér helyén még XVIII. század végén téglagyár működött, az agyagot pedig a közeli gödörből nyerték ki. Az 1860-as évek végén egy feltörő forrás vize elárasztotta a gödröt, amelynek a helyén tó keletkezett. Ennek a mélyén egyesek szerint máig megtalálhatók a hirtelen menekülés miatt veszni hagyott gépek, sőt talán azok kezelőinek csontvázai is…
A horror sötét világából gyorsan visszatérünk a valóságba. Bár az éjszakának annyi szerepe volt Horváth Öcsiék autodidakta korcsolya-tanulásában, hogy gyakran sötétedés után sem mentek még haza. „Tóth Gabi bácsi volt a gondnok, akivel abban egyeztünk meg, hogy a zárás után rendbe tesszük a jeget. Cserében ő nem kapcsolta le a villanyt, amikor hazaindult. Így aztán sokszor tényleg éjfél tájban keveredtünk haza.”
Később a Műjégre is rendszeresen kijártak saját szórakoztatásukra, illetve edzeni. 1959-től ugyanis Horváth Öcsi már igazolt jégkorongozónak mondhatta magát, mégpedig a Bp. Építők játékosának. A sportágat versenyszerűen akkoriban itthon kizárólag a fővárosban űzték. Budapesten pedig gyakran a véletlenen múlott, melyik fiatal melyik klubnál kötött ki.
„Valahogy a fülünkbe jutott, hogy az Építőknél tehetségkutatót tartanak. Mindez abból állt, hogy a csapat edzése után a tréner és a szakosztályvezető ott maradt a pályán, s tesztelte, hogy a jelentkezők közül ki hogyan mozog a jégen. Lehettünk vagy tízen, és a kölykök felét le is igazolták. Az ifikhez kerültünk, s megkaptuk a felnőttek régi, levetett szerelését. El lehet képzelni, milyen állapotban voltak e holmik, nálunk boldogabb ember mégsem volt a földön. Hiszen a többségünknek addig legfeljebb korcsolyája volt, kesztyűről, rendes botról még csak nem is álmodoztunk.”
Nem túlzás azt állítani, Horváth Öcsi villámkarriert futott be. Rövid idő alatt átkerült az Építők felnőtt keretébe, majd nem sokkal később a Fradinál is felfigyeltek rá.
„Egymás után tartották a különböző csapatok edzéseit, mindenki ismert mindenkit. Már meg nem mondom, melyik ferencvárosi játékos szólt, hogy szívesen látnának zöld-fehérben, de az biztos, hogy nem kellett sokat noszogatni, hiszen eleve Fradi-érzelmű voltam.”
Simon László, a Kárász testvérek, György és István, Raffa György, Schwalm Béla, Grimm György, Beszteri-Balogh János, Erdős Péter, Pozsonyi Lajos – tényleg csak néhány név az FTC akkori bombaerős csapatából. Így aztán Horváth Zoltán már az első, 1963–64-es felnőtt évadja végén magyar bajnoknak mondhatta magát. A tehetséges srác gyorsan lépdelt előre a házi szakmai ranglétrán, és egykettőre az első sorban találta magát. Amely többnyire ebben az összeállításban szerepelt: Schwalm Béla, Jakabházy László, Horváth Zoltán.
Ez volt az a korszak, amikor a „Ferencváros egy igazi nagy család” önmeghatározás nem csupán üres szlogen volt, hanem a kijelentés mögött valós tartalom húzódott meg. A szakosztályok tagjai ismerték egymást, jó barátságban voltak, kijártak egymás meccseire, s ha lehetett, együtt töltötték a szabadidejüket is. Például futballozással.
„Albert Flóri, Rákosi Gyula, Szőke Pista, később Nyilasi Tibiék rendszeresen ott voltak a Kisstadionban, mi meg kijártunk az ő meccseikre. Ha pedig az időnk meg az aktuális edző engedte, jókat fociztunk egymással. Igaz, nem egyszer eltiltották tőlünk a focistákat, mondván, mi durván futballozunk. Nem mondom, néha csattogtak a csontok, de alapvetően vigyáztunk egymásra. Azért szerettünk a birkózókkal, Kruj Ivánékkal futballozni, mert ők kőkemény srácok voltak, tőlük nem volt idegen a harcosság. Hogy néha húztuk a lábunkat a mérkőzés végén? Istenem, ez benne volt a pakliban…”
A leginkább otthonosan persze a jégen mozogtak. Horváth Öcsiről a korabeli híradások azt mondják, villámgyors és roppant gólerős szélső volt.
„Tényleg megvolt a sebességem, ám a gyorsaságom kezdetben felülmúlta a technikai képzettségemet. Később a technikám sokat csiszolódott, a tempóm viszont nem lassult. Ennek köszönhettem, hogy olyan kiváló bekkre is rávertem néhány métert a versenyfutások során, mint Kertész József, Koutny Lajos vagy éppen Babán József. S a góllövéssel sem álltam hadilábon. Voltam vb-n és az OB I-ben is gólkirály. De ez nem az én érdemem, hanem a csapaté. Amikor az ember olyan fantasztikus társakkal jégkorongozhatott együtt, mint Mészöly Kandúr, Kereszty Ádám, Havrán Péter, Bikár Péter, Kassai György vagy éppen Németh György – s elnézést mindenkitől, akinek nem említettem külön a nevét –, nem is volt igazán nehéz dolga. Ráadásul mi nem csak csapattársak voltunk, hanem többségében jó barátok is. Azt hiszem, ez lehetett a sikereink legfőbb titka. S hogy ezek a kapcsolatok kiállták az idők próbáját, azt bizonyítja, hogy Mészöllyel, Deák Miklóssal, Kassaival, Keresztyvel és Hajzer Jánossal a mai napig összejárunk. Közösen főzünk halászlevet, megünnepeljük egymás születés- és névnapját, s hetente többször együtt teniszezünk. Olykor felbukkan Farkas Caja is, bár mióta vidéken él, ritkábban tud jönni.”
Ám nem kizárólag ferencvárosiakból áll a társaság. Többek között Bodor Zsigmond, Zsitva Béla, Szeles Dezső is gyakran csatlakozik hozzájuk, sőt a hajdani kiváló kosaras, Temesvári Ottó sem hagyná ki semmi pénzért sem a teniszpartikat, pedig már túl van a nyolcadik ikszen is… E jeles társaság kapcsolatban áll a landschuti, ugyancsak hajdani hokisokból verbuválódott teniszcsapattal. A felek az egyik évben itt nálunk, a következő esztendőben pedig odakint látják vendégül egymást.
S még nem is beszéltünk Horváth Öcsi egy másik állandó baráti társaságáról, amelyhez többek között Szabó Attila, Balogh „Szúnyog”, Németh „Lapaj” tartozik. Ők szombatonként gyűlnek össze a Fehérvári úti piacon egy kis sztorizgatásra, zríkálódásra, emlékezésre, a hajdani meccsek felidézésére.
Ha már itt tartunk, óhatatlanul szóba kell hozni két, a honi hokitörténelem aranylapjain szereplő párviadalt. Egyrészt az 1973–74-es szezonban a Füssennel vívott legendás BEK-meccseket (a pesti találkozóra 14 ember zsúfolódott össze a Kisstadionban, a németek állítólag már a játékoskijáróban, a hangzavar hallatán elvesztették az összecsapást...), illetve az 1965-ös finnországi B-csoportos világbajnokság Magyarország–NSZK párharcát, amely 4-4-re végződött. Horváth Öcsi egymaga háromszor volt eredményes az egy évvel korábban még a legjobbak között szereplő németek nagy bánatára. Furcsa módon mégsem e találkozókat tartja pályafutása csúcseseményének, hanem a szkopjei vb-t, ahol 0-5-ről az ő mesterhatosával fordítottuk meg az állást. „Alighanem ez volt életem legjobb meccse – mondja, majd hozzáteszi: – De azért szó sincs arról, hogy végig diadalmenet lett volna a pályafutásunk. Minket is értek keserű vereségek. Leginkább az fájt, amikor hajszállal maradtunk le a feljutásról. A rossz emlékeket azonban az ember agya igyekszik törölni, így már én sem emlékszem, mely meccsek után lehetett leginkább világvége hangulatunk.”
Ennek a „csak a szépre emlékezem” szemléletnek a jegyében kéri, hogy ne bolygassuk a Jakabházy László ellen szervezett ferencvárosi „játékossztrájk” részleteit sem. Mesél persze ezt-azt, de csak magán használatra, mert nem látja értelmét, hogy felkavarjuk a múltat. Pedig a történtek alapvetően befolyásolták a pályafutását, tudniillik Bikár Péterrel és Treplán Bélával együtt ahhoz a trióhoz tartozott, amelynek tagjait a Fradi akkori vezetői nem akarták visszavenni, noha a „lázadó” hokisok többsége egy év után amnesztiában részesült. Végül aztán mégiscsak volt visszaút a számára is, de 1975-ben, mindössze 33 évesen búcsút intett a klubnak és az aktív hokinak is.
„Treplán Bélával együtt hagytuk abba. Emlékszem, ő azt mondta, akkor lesz hajlandó legközelebb hokikorcsolyát felvenni, ha azt zippzárral lehet a lábra erősíteni. Ennyire megutálta ugyanis az évek során a hosszadalmas cipőfűzéseket...”
A búcsút követően Horváth Öcsi a civil élet felé fordult. Sem sportvezetői, sem edzői ambíciói nem voltak.
„Egyre mostohább körülmények közé került a sportág, és a hanyatlási folyamat végső soron máig is tart. Ahogy hallom, az élvonalbeli játékosok jelentős részének nem tudnak tisztességet fizetést adni. Márpedig ha nincs pénz, nem lehet igazán követelni sem. A fiatalok közül immár nem feltétlenül a tehetségesek maradnak meg a sportágban, hanem azok, akiknek tehetősek a szüleik, és meg tudják venni a méregdrága felszerelést, korcsolyát. A régi játszótársak közül Kassai Gyuri, vagy éppen Miczkiewicz Tibor megpróbálnak valamit tenni, ezért minden tiszteletem az övék, de néha az az érzésem: kanállal merik ki a vizet a tengerből. Sajnos, a közönség egy jelentős része elpártolt, pedig a mi időnkben nem volt ritkaság, ha 10-14 ezer ember szorongott a lelátón. Persze, erős, ütőképes Fradi és Újpest nélkül nem is igen lehet jó magyar hokit csinálni. A Volán imponáló eredményeket produkál az EBEL-ben, ez azonban részben megtévesztő A méregdrága külföldiek főszereplők a csapatban, viszont az ő jelenlétükből a magyar válogatott mit sem profitál.”
Azt mondja, nagyon szurkol, hogy rövid időn belül mozduljon meg valami, s a hoki kapja meg az illő támogatást, hogy aztán átléphessük a saját árnyékunkat. Mert óriási igény van a sikerekre, és a hoki iránti érdeklődést is gyorsan fel lehetne ébreszteni. Bizonyság erre az áprilisi budapesti divízió I-es világbajnokság, amelynek magyar vonatkozású mérkőzései rendre telt házat vonzottak a Papp László Budapest Sportarénába. Németh György társaságában Horváth Öcsi is végigszurkolta a Sator-csapat valamennyi meccsét. Mutatja a karját, amely még most is libabőrös lesz az átélt élmények hatására.
Beszélünk még a családjáról, a két fiáról. Akik közül az idősebbnek, Leventének megvolt minden adottsága, hogy a papája nyomdokaiba léphessen. Ám a munka mellett nem tudott elég energiát fordítani a hokira. Így aztán maradt számára a játék az amatőrök között. A most 22 éves ifjabbik Horváth-fiúban is megvolt az elszántság, hogy kipróbálja magát a jégkorongban, de a családi kasszából nem futotta a szerelések megvásárlására, a jégidő kifizetésére, egyszóval a kisebb vagyont felemésztő hokis karrier finanszírozására.
Végezetül arról faggatom, miként éli meg, hogy egy év múlva már majd 7-essel kezdődik az életkorát jelző szám?
„Nem mondom, hogy örülök neki, de elfogadom, hogy elrepült az idő. Nincs is más kívánságom, mint hogy minél több időt tölthessek még együtt a régi játszótársakkal, hogy minél tovább, minél jobb egészségben örülhessünk egymás társaságának.”
S. Tóth János
Fotó: nemzetisport.hu
