Szinte hihetetlen, pedig igaz: Kereszty Ádám (a hokis berkekben jártasoknak: Csőr, esetleg Csőri) 60 éves!
A jeles évforduló karácsony második napjára esett, s a család meg a barátok már természetesen túl vannak a köszöntésen. Mi most a MOM Park egyik kávézójában ülünk, és az ünnepelt épp arról beszél, milyen átélni, amikor az ember belép a hatodik ikszbe. Sokak bizonyára bizonyára traumát jelent ez az évforduló, Kereszty Ádámon azonban nyoma sincs semmiféle letörtségnek. Épp olyan jó kedélyű és bőbeszédű, mint mindig. Azt mondja, az idő múlása ellen nincs mit tenni, s bár bizonyos életkor fölött az ember már nemigen ünnepli a születésnapjait, ő személy szerint úgy fogta fel a kerek évfordulót is, mint egy príma alkalmat arra, hogy a tágabb család összegyűlhessen, együtt lehessen.
S pillanatnyi kétségem sincs, hogy a lehető legkomolyabban gondolja, amit mond. Persze, ennek az is feltétele, hogy a Ferencváros legendás balszélsője máig sportos életet él. Amikor először hívtam az interjú ügyében, azonnal készségesen igent mondott, csak annyit kért, hogy valamikor délben találkozzunk, mert az esti órákban teniszpartija van, amit a világért ki nem hagyna. 2011 karácsonya előtt például minden nap ütötte a labdát.
„Ez azonban hiba volt, mert az operált térdem begyulladt, és másfél hetet kénytelen voltam kihagyni. Mit mondjak, elég nehezen bírtam, mert ha nem teniszezhetek, az számomra olyan, mintha elvonnák előlem az oxigént” – magyarázza. Partnerekben pedig nincsen hiány. A régi ferencvárosi csapattársak közül Mészöly András (Kandúr), Horváth Zoltán (Öcsi), Hajzer János és Deák Miklós is rendszeresen ütőt ragad. A társasághoz tartozik a hajdani válogatott kosaras, Temesvári Ottó is, aki közel a nyolcadik ikszhez is lelkesen szalad a labda után. Páros meccsek zajlanak, s ha többen gyűlnek össze, egy-egy szett után cserélődnek a játékosok, hogy mindenki pályán lehessen. A győzni akarás ugyanúgy megvan mindenkiben, mint a fénykorban, de azért ma már nem az a legfontosabb, ki nyer. „Bármi is a végeredmény, a tenisz utáni sörözés sosem maradhat el” – teszi hozzá.
Hogy ki szerette meg a hokisokkal a teniszezést, arra Kereszty Ádám már nem emlékszik. Csak abban biztos, hogy már az aktív pályafutásuk alatt is rendszeresen ütötték a labdát. Ő maga autodidakta módon tanulta a sportágat, de akadtak a hokisok között, akik komoly korosztályos előélettel dicsekedhettek. Ilyen volt például Bikár Péter vagy az újpestiek közül Bodor Zsigmond.
A tenisz annyiban Kereszty Ádám pályafutását is végigkísérte, hogy kiskölyökként a Feneketlen-tó melletti, telente természetes jégpályaként működő teniszpályán tanult meg korcsolyázni. Tősgyökeres XI. kerületi, a Ménesi út fölött, a Gombocz Zoltán utcában töltötte a gyerekkorát, manapság pedig a Pető Intézettel szembeni utcában él. A környéken jó néhány, később kiváló hokissá lett kissrác lakott még: így például Farkas András (Caja), Horváth „Öcsi”, Németh György vagy éppen Földváry István. Kereszty Ádámot egy utcabeli idősebb fiú, Majoross László vitte le először a jégre. Akinek ismerősen cseng a név, nem téved. Az egyik szapporói hős, Majoross Gergely édesapjáról van szó. Érdekesség, hogy Gergő később éppen Kereszty Ádám révén ment le először hokizni. Mivel az ötvenes években a telek még hidegek és havasak voltak, a Feneketlen-tó melletti természetes jégpálya is kitartott novembertől nagyjából március elejéig. Az önfeledt korcsolyázgatásból, jeges fogócskázásból persze még nem lett volna törvényszerűen jégkorongozás.
Ám a véletlen ekkor – szerencsére – közbeszólt.
Lassan már tavaszodott, és a körtéri pálya elolvadt, Kereszty és néhány barátja pedig kimentek a Városligetbe, hogy egy kicsit még korcsolyázgassanak. Bár a jég már ott is vizes volt, de azért lehetett csúszkálgatni.
„Közel lehetett a záróra, amikor odajött hozzám egy Mondics nevű fiú. Megdicsért, milyen ügyesen mozgok, majd megkérdezte, nem lenne-e kedvem a BVSC-ben hokizni. Megpróbálhatjuk – feleltem, s így kerültem a vasutasokhoz. Körülbelül két-három hónapig tartott a BVSC-s próbálkozásom, aztán feladtam. Az edzések ugyanis este 10 órakor kezdődtek, ezért rendre karikás szemmel mentem reggel iskolába. Drága jó szüleim egyre többet morgolódtak emiatt, én pedig beláttam, hogy ez így tényleg nem mehet tovább.”
Kereszty Ádám sorsa azonban úgy volt megírva, hogy neki dolga lesz egyszer még a magyar jégkorongsportban. Ezért aztán a BVSC-től történő búcsú nem jelentett szakítást a sportággal.
„A későbbi volános Kolbenheyer Józsi az osztálytársam volt. Egyszer megláttunk egy plakátot, amely a KSI újonnan szerveződő jégkorong-szakosztályába keresett gyerekeket. Fogtunk magunkat, és elmentünk a toborzóra.”
A srácokat életkor szerint – is – csoportosították, s három csapatra osztották. Kereszty Ádám a KSI I-be került. S bár mindez nem tegnap történt, kapásból sorolja az akkori összeállítást.
„Kovács Anti védett, Böle Dezső és Ocskay Gábor volt a két bekkünk, a csatársorban pedig Dudás Karcsi, Ugray Iván és jómagam szerepeltünk. Dudás Csárli Kanadából tért haza az édesanyjával, odakint szerezte meg az alapokat, s ez persze meglátszott a mozgásán, a játékán. Nagyon tehetséges srác volt, de egy szívizomgyulladás fiatalon leparancsolta a pályáról. A második sor ekként festett: Hajzer János, Tamás János, elől pedig Hargitai, Fodor és Veres Tomi.”
A KSI I-re igazán nem lehetett panasz, sorra nyerte a korosztályos bajnoki címeket. Nem véletlen, hogy amikor a hokisok betöltötték a 18. életévüket, szétkapkodták a társulatot. A többség az akkor a belügy csapataként működő Újpesthez került. A Fradi csak Kovács Antalt és Krasznait vihette el. Egyetlen játékos volt, akinek nem jutott klub: Kereszty Ádám. Igaz, az akkor már félárva fiúért (édesapja, aki roppant büszke volt gyermeke hokis előmenetelére, néhány évvel korábban súlyos betegség következtében elhunyt) senki sem lobbizott, érte senki sem emelte fel a szavát. Szerencsére a Fradi néhány kiválóságának, például Horváth „Öcsinek”, Raffa Györgynek, no meg a legendás edzőnek, Rajkai Lászlónak szemet szúrt, hogy a robbanékony, technikás, gólerős szélső nem kelt el, s villámgyorsan lecsaptak rá. Kereszty Ádám pedig 11 felnőtt magyar bajnoki címmel hálálta meg a Ferencvárosnak a bizalmat.
„Nem csak szakmailag volt erős a társaság, remek közösséget is alkottak a játékosok. Én magam szerencsés alkat vagyok, könnyen alkalmazkodom, a tiszteletet pedig természetesen megadtam valamennyi csapattársamnak, s főként az idősebbeknek. Ennek is köszönhetem, hogy olyan kiváló sportemberek vettek a védőszárnyuk alá, mint például Horváth Öcsi, Szikra Pista vagy éppen Raffa Gyuri. Az első időszakban még nem voltak állandó sortársaim, így játszottam például együtt Póth Öcsivel és Császár Andrással is.”
Arra még néhány esztendőt várni kellett, hogy a mára legendássá lett Kereszty, Mészöly, Havrán trió összeálljon. A korábban a Postásban hokizó Mészöly András ugyan már ott volt a Fradiban Kereszty Ádám érkezésekor, de az Építőkből érkező Havrán Péter csak évekkel később csatlakozott a zöld-fehérekhez. S nem is azonnal kerültek egymás mellé. Ám amikor összeállt a nagy hármas, Kereszty Ádám emlékei szerint szinte azonnal azonos hullámhosszra kerültek.
„Más-más mentalitású emberek voltunk, de a pályán tökéletes volt közöttünk az összhang. Kandúr roppant erős egyéniség, igazi vezéralkat, én csendesebb típusnak számítottam, Peti meg forrófejűbb srác volt. De nagyszerűen kiegészítettük egymást, és ami számomra fontos: a civil életben is jól megértettük egymást. Ez utóbbi szempont talán nem mindenkinek lényeges, de mi rengeteg időt töltöttünk együtt, a nyarakat is végigdolgoztuk. Vagyis, ha a privát életben nem szíveljük egymást, aligha lehettünk volna ilyen sikeresek.”
Merthogy sikerekben nem volt hiány, hiszen a hetvenes évek az FTC aranykorát jelentették: zsinórban 11 bajnoki cím – ebből tíznek Kereszty Ádám is részese volt –, majd egy év kihagyást követően, amikor a Fót színeiben Magyar Kupát nyertek, jött még négy aranyérem (ebből Csőrnek még egy jutott).
„Kivételesen jó társulat volt akkoriban a Fradiban, s ha egy-egy idősebb játékos elköszönt, kiváló tehetségek léptek a helyükre. Noha a kor szokásainak megfelelően hivatalosan amatőrnek számítottunk – nekem például a Tejipari Szállító Vállalatnál volt leadva a munkakönyvem – felfogásában, hozzáállásában profi volt a csapat. A győzelmeink értékét pedig csak növeli, hogy az Újpesti Dózsa nagyszerű vetélytárs volt, kiváló játékosok alkották a lilák csapatát is. Sokszor tényleg hajszálon múlott, hogy mi futottunk be elsőként. A közönség pedig a zsinórban megnyert tíz bajnoki címünk ellenére sem unt rá a hokira. Általában hat-hétezer ember előtt játszottunk, de a kulcsmérkőzésekre megtelt a Kisstadion.”
A kérdésre, hogy a sorozatos bajnoki címek közepette miként lehetett fenntartani a játékosok motiváltságát, Kereszty Ádám hamiskás mosollyal ennyit mond:
„Az aranyérmekre sohasem lehet ráunni. Az ezüstökre annál inkább...”
Ez bizony nagy igazság, de mielőtt továbblépnénk, Kereszty Ádám a lelkemre köti, hogy a cikkben feltétlenül említsem meg Hunyadvári Zoltán nevét is.
„Ő volt a mi mindenesünk, de legfőképpen a korcsolyáink élezője. Valóságos művésze volt ennek tevékenységnek. Mindenkinek olyan élet köszörült, ami a korcsolyázóstílusának megfelelt. Négy vagy öt generációt szolgált ki a Fradiban. Én személy szerint is nagyon jó viszonyban voltam vele. Amikor már betegeskedett, egyedül és Kandúrékkal is rendszeresen meglátogattam. Az ő esete is példázza, hogy azokban az időkben még igazi tartalma volt annak a megállapításnak, hogy a Ferencváros egy nagy család. Biztosan mások is elmondták már, így csak megerősíthetem: a különböző szakosztályok versenyzői odafigyeltek egymásra, kijártunk a másik meccseire. A futballisták közül Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli vagy Juhász Peti hokirajongó volt, remek volt a kapcsolatunk a pólósokkal, Wiesner Tamással, Balla Balázzsal vagy éppen Gerendás Györggyel is. De más klubok sportolóival is napi szinten tartottuk a kapcsolatot. Említhetnám a kispesti labdarúgót, Lukács Sándort, a nagyszerű bokszolót, Kajdi Jancsit, illetve a kiváló teniszezőket, Taróczy Balázst és Varga Gézát. Nagyon jól megértettük egymást Varga Zoltánnal is. Miután hazaköltözött Németországból, lejárt hozzánk teniszezgetni. Volt, hogy egy kispályás focit is lemondott, mert a mi társaságunkban jól érezte magát. A halála előtt egy héttel dedikálta nekem a könyvét, ezt a példányt ereklyeként őrzöm otthon. Zoli zseniális futballista volt, s amikor Németországban éltem, egy alkalommal megnéztem őt egy öregfiúk bemutató meccsen. A Bayern színeiben lépett pályára, s megható volt látni, hogy olyan futball-legendák, mint Sepp Maier vagy Paul Breitner, milyen szeretettel és tisztelettel bántak vele.”
Kereszty Ádám sikerei persze nem kizárólag a Ferencvároshoz kapcsolódnak. A válogatottban is éveken át meghatározó ember volt. Tizenegy világbajnokságon szerepelt. A legbüszkébben a tokiói és a belgrádi vb-re gondol vissza, amikor a B-csoportban sikerült kétszer is a középmezőnyben végezni. Pedig Magyarország akkor már kakukktojásnak számított a nemzetközi mezőnyben, mert rajtunk kívül mindenütt fedett pályás sportágnak számított a jégkorong. Itthon azonban a politika csak a sportág „szinte tartását” engedélyezte, ezért például az olimpiai selejtezőkön el sem indultunk. A riválisok elhűlve hallgatták a mieink beszámolóit arról, hogy hány igazolt játékos van Magyarországon, s hogy kizárólag nyitott pályák állnak rendelkezésre. Akadt, aki „tiszteltbeli világbajnokká” avatta a magyar játékosokat, mondván, ilyen háttér mellett csodaszámba mennek az eredményeik.
„Az már csak apró adalék az akkori viszonyokhoz, hogy miközben az ellenfelek játékosai tetőtől talpig felöltöztetve jelentek meg a világeseményeken, nekünk még egyforma hokis zsákjaink sem voltak. A címeres melegítőket rendszerint egy nappal az utazás előtt kaptuk meg a Népstadion raktárából. Addigra sikerült ugyanis kimosni, mivel egy héttel korábban még példának okáért a kézilabdázók hordták őket. A hazaérkezésünket követően mi vittük vissza a melegítőket, s legközelebb mondjuk a vívók viselhették azokat. A válogatott túrákra kizárólag botokat kaptunk a szövetségtől, minden más felszerelést a klubból vittünk magunkkal...”
Kereszty Ádám összesen 170 alkalommal viselte a címeres mezt. Ám mielőtt továbblépnénk, azt még gyorsan elmeséli, milyen sajátosan indult a válogatottbéli pályafutása.
„Ha jól emlékszem, egy párizsi tornára volt hivatalos a nemzeti együttes. A keretbe meghívtak, végig is dolgoztam a közös felkészülést, ám az utolsó edzést követően hiába füleltem, az utazó névsor kihirdetésénél nem hallottam a nevemet. A szakvezetőség azzal indokolta a mellőzésemet, hogy a sporthivatal nem adta ki az útlevelemet. Ráadásul kaptam egy üzenetet, hogy másnap reggel 8 órakor jelentkezzek az OTSH útlevélosztályának nagyhatalmú főnökénél, bizonyos Kőnig elvtársnál. Bevallom, kezem-lábam remegett, amikor bekopogtam az ajtaján. Kőnig elvtárs elmondta, utánanéztek a pályafutásomnak, s azt látták, hogy két éve vagyok a Fradiban – amely akkoriban gyanús egyesületnek számított a hatalom szemében –, nincs állásom, egyébként pedig egy fiatal, tehetséges hokis vagyok. Mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy én bizony disszidálásra készülök. Útlevelet tehát nem kaphatok. Őszintén mondom: eszembe sem jutott, hogy illegálisan elhagyjam az országot. Az viszont tény, hogy állásom nem volt, de ennek meg az volt az oka, hogy az FTC-nél még nem tudtak elhelyezni úgynevezett sportállásba, vagyis a klubot támogató valamelyik mezőgazdasági céghez. Ezt elmondtam Kőnig elvtársnak, s kértem, ellenőrizze az állításaimat. Ő fel is hívta a Fradi egyik vezetőjét, aki megerősítette, amit mondtam. Javára legyen mondva, Kőnig ezek után becsületszóra megígérte, hogy a következő túránál már nem akadékoskodnak, s megkapom az útlevelet. Így is lett, s egészen az 1983-as, legendás budapesti vb-ig játszottam a nemzeti együttesben, s csak a B-csoportba jutást követően mondtam le a válogatottságot.”
Az 1984-es bajnoki címet követően aztán a Ferencvárostól is elköszönt (tegyük hozzá: a klubnál azóta sem jutott eszébe senkinek sem, hogy hivatalosan is elbúcsúztasson egy örökös bajnokot). A nyolcvanas évek közepén már legálisan is lehetett profiskodni, Kereszty Ádám pedig válogatottbeli csapattársa (a nagyon fiatalon, 50 éves korában elhunyt) Buzás György hívására és ajánlásával a harmadosztályban vitézkedő augsburgi Pingvinekhez igazolt – kíváncsiságból, levezetésként, no meg egy kis pénzt keresni. Ha a munkaerő már a hetvenes években is oly szabadon áramolhatott volna Európában, mint manapság az unión belül, Kereszty Ádám gyaníthatóan egy sokkal nevesebb profi klubnál is megállta volna a helyét. Megkeresésekben tudniillik nem volt hiány. Hívtak egyedül és hívták Mészöllyel meg Havránnal hármasban is. Ám akkor már családos emberként nem akart illegálisan kint maradni. Emiatt viszont elesett attól, hogy aktív évei alatt masszívan megalapozza a civil életét. Az itthoni sportolói keresetekből ugyan meg lehetett élni, ám ahhoz kevés volt a pénz, hogy egy család jövőjét hosszú távra rendbe tegye. S hiába hoztak haza a ferencvárosiak nem egyszer tisztes pénzdíjakat rangos, meghívásos tornák megnyerésével, a kapott valutát kötelező volt az utolsó fillérig beszolgáltatni az államnak. Ezért kellett tehát a hokisoknak is rendszerint „kiegészítő foglalatosság” után nézni – magyarul a nyugati túrák során itthon nem kapható, de keresett árukat becsempészni az országba.
Adódik a kérdés, hogy ha Augsburgba már legálisan szerződhetett, miért nem telepedett le végképp valahol német földön? Az örökké vidám Kereszty Ádám tekintete most először komorul el a beszélgetésünk során. Hosszabb csendet tart, de aztán belevág.
„Nem olyan egyszerű egy teljesen idegen országban új életet kezdeni. Ez a felismerés először akkor hasított belém, amikor költöztem ki Augsburgba. Már német földön autóztam, amikor eszembe jutott: te jó ég, én most nyolc hónapig innen nem mehetek haza! Ráadásul a nyelvet sem igazán beszéltem, ami pedig az érvényesülés alapfeltétele. Szerencsére három hónap alatt belerázódtam a németbe, s egy idő után a roppant erős akcentussal beszélő bajorok már nem engem tekintettek külföldinek, hanem az esseni illetőségű kapusunkat. A beilleszkedéshez persze az is kellett, hogy alkalmazkodjak a csapat szokásaihoz, elfogadjam a belső hierarchiát. Hiába volt ez amatőr társulat, s mondhattam én magam 170-szeres válogatottnak meg magyar gólkirálynak, akkor engedtek közelebb magukhoz a társaim, amikor látták, hogy megadom nekik a kellő tiszteletet. Ezt követően viszont gyorsan összebarátkoztunk, s többekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Érdekesség, hogy több olyan keletnémet is disszidens román csapattársam volt, akikkel a világbajnokságokról, klubtornákról látásból ismertük egymást. Az első alkalommal egyéves szerződést kaptam, majd ezt követően már két évet ajánlottak. Az volt a terv, hogy a családom is kijön utánam. Már össze is pakoltuk itthon a holmikat, minden kész volt a költözéshez, ám a feleségem családjában történt egy tragikus baleset, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztatott mindent. A feleségem és a két kicsi fiam itthon maradt, én pedig folyamatos ingázásra kényszerültem. Végül is játékosként három évet húztam le a klubnál, majd még edzősködtem is, de 1992-ben végleg hazatértem. Ki tudja, miként alakul a sorsunk, ha akkor a család utánam tud jönni?"
Noha egy hajdani kiváló keletnémet hokis meghívására egyszer még kiment egy nyári gyerektáborba edzősködni, Augsburgban már vagy tíz éve nem járt. Igaz, az itthoni hokiéletben sem vállalt szerepet. Az okokat faggató kérdésre az amúgy szívesen és színesen anekdotázó Kereszty Ádám visszafogottan felel, mintha megrágna minden egyes szót.
"Az edzősködés nem az én világom. Legfeljebb 8-10 éves srácokkal foglalkoztam volna, mert ők még szentírásnak veszik a trénerük minden szavát. A felnőtteknél ahány játékos, annyi egyéniség. Van, akinek a lelkét kell ápolgatni, akad, akinek viszont ostorral kell a nyakába csördíteni. Ez utóbbi nem az én stílusom, így inkább nem erőltettem a kispadot. Vezetőnek sem igazán lennék jó, meg aztán egy fradista szavára amúgy is kevéssé figyelnek. Amikor még az MJSZ elnökségének tagja volt, Mészöly Kandúr ugyan kapacitált, s Kassai Gyuri is hívott a Fradiba, amíg a szakosztályt vezette, de végül nem szálltam be. Kassai unszolására, no meg Ocskay Gabi invitálására egyébként néha elmegyek a Volán EBEL-meccseire és olykor kilátogatok egy-egy Fradi-mérkőzésre is. Amit Ocskay felépített Fehérváron, az előtt le a kalappal, viszont szomorúvá tesz a Ferencváros és az Újpest sorsának alakulása. E két csapat nélkül nem az igazi a magyar hoki. Csak reménykedni tudok, hogy vissza lehet fordítani a zuhanást. Emlékszem, a kassaiak, akikkel remek viszonyt ápoltunk, s akiknél rengeteget edzőtáboroztunk, már a mi időben felajánlották, hogy jelképes ellenszolgáltatásért befedik a Kisstadiont. Ha erre sor kerül, talán másként alakult volna a fővárosi hoki sorsa is."
Gyorsan vidámabb vizekre evezünk, és a családról kezdünk beszélgetni. Kereszty Ádám örömmel mesél két fiáról, a 33 éves Bencéről és a 27 esztendős Daniról. Előbbi születéséről épp a hoki miatt maradt le a papa. A hetvenes években a magyar válogatott rendszeresen részt vett a két ünnep között rendezett dániai Pondus-kupán, ahonnan egy-egy nagy rohanást követően szilveszterre ért haza. Igen ám, de 1978 telén viharos volt az időjárás egész Európában. Megbénult a forgalom, akadozott a telefonszolgáltatás, a csapatnak pedig muszáj volt még egy hetet dán földön töltenie. A koppenhágai követség közbenjárása egy amúgy bezárt szállodát nyitottak ki ideiglenesen. Itt érte az örömhír Kereszty Ádámot, hogy megszületett első gyermeke. Ha bárki azt gondolná, hogy mindennek fényében Kereszty Bence édesapja nyomdokába lépett, azt ki kell ábrándítanunk.
„Valamennyire elbotorkálnak a jégen, de pironkodva bevallom, rendesen egyik fiú sem tanult meg korcsolyázni. Viszont Dani 18 éves koráig ígéretes tenisztehetségnek számított. Az MTK színeiben játszott, ám állandósuló derékproblémái miatt sajnos fel kellett hagynia a versenyzéssel. Mindkét fiúra nagyon büszke vagyok, egyetlen bánatom, hogy egyelőre mindketten kitartanak az agglegény élet mellett, így unoka még nincsen.”
A hokis szerelést tehát pillanatnyilag nincs kinek továbbadni. Lassan fél évtizede tehát a szekrényben pihen, pedig a visszavonulását követően egy ideig Kereszty Ádám még lejárt az öregfiúk közé. Sőt, a kanadai old boys-világbajnokságon is szerepelt, ám a 2007-es csípőprotézise előtt letette az ütőt.
„A protézis miatt játszhatnék, mert a csípőm manapság a legjobban egyben lévő testrészem. A térdem miatt ellenben vagyok óvatosabb. Egy éve ugyan kitisztították, a korral járó kopással viszont már nem lehet mit kezdeni. Síelni és teniszezni azért így is tudok. A teniszt semmiképpen sem szeretném veszélybe sodorni, ezzel együtt lehet, hogy még ezen a télen azért előveszem a korcsolyát is. Főként, hogy Mészöly Kandúr folyton nyaggat: menjek le közéjük játszani a Széna térre. Ott kicsi a pálya, ráadásul most már csak a magunk korabeli öregek vannak a jégen. Szóval még az is lehet, hogy visszatérek a hokihoz, csak ehhez először le kell győznöm a lustaságomat. Aki még nem próbálta, nem is sejtheti, milyen macerás dolog rendesen befűzni egy koricipőt...”
S. Tóth János
