Vagy ötször váltunk telefont, mire sikerül konkrét időpontban megállapodnunk. „Mióta nyugdíjas vagyok sokkal kevesebb a szabadidőm, mint volt korábban” – mondja szabadkozva Muhr Albert, a Ferencváros legendás csatára. Végül abban maradunk, hogy a budai Skála helyén épült új bevásárlóközpontban találkozunk. Fiatalos léptekkel érkezik meg, s bár januárban már a 63. születésnapját ünnepelte, nem sokat változott ahhoz képest, amikor a jégen száguldozott. Talán a hajkoronája ritkult meg némiképp. A földszinti kávézóban ülünk le, s miközben – önkiszolgáló a rendszer… – a pultnál a kávénkra várunk, Dönciről kezd mesélni, aki a szocialista érában a pesti Régiposta utcában üzemeltette a Gösser sörpatikát. Dönci legendásan jó kávét kínált, a sört sem vizezte, így aztán a vendégek a város túlsó végéről is elzarándokoltak hozzá; így volt ezzel Muhr Albert (a hokisoknak: Muhr Berci) is. Aztán ahogyan azokban az időkben lenni szokott, a jól menő üzletre valaki szemet vetett, és mivel az illetőnek erősebb volt a hátszele, Döncinek mennie kellett. Azt azonban a döntéshozók is érezhették, hogy ez disznóság volt, így az egyébként az Astoriában főportáskodó Döncinek az épülő Korona Szállóval szemben kijelöltek egy átalakított zöldségboltot. De ő azt a helyet már képtelen volt megszeretni. Ismerősei szerint – ebbe is – halt bele…
Leülünk egy sarokasztalhoz, s elmesélem beszélgetőpartneremnek, hogy Kovács Zoli, a szövetség főtitkára – mikor a találkozónkat megemlítettem neki – azt kérdezte: s a Zieglernél találkoztok? Kérdezni sem kell, miféle Zieglerről lehet szó, Muhr Albert már mesél is a neves ostyagyártó famíliáról. A család kenyérgyárát a hatalom az ötvenes években államosította, ezt követően a Kodály köröndnél lévő polgári lakásukban alakítottak ki egy mini műhelyt. Sütötték az ostyát, s mivel töltött nápolyit abban az időben maszek nem gyárthatott, speciális száraz tölteléket találtak ki, ami igen finom ízt adott a terméküknek. A Medvetalp – ezt a nevet adták neki – igen kapósnak bizonyult, néha az utcán is álltak a vevők, ami nem volt veszélytelen azokban az években, amikor minden csoportosulás gyanús volt a hatóságoknak.
„A hoki révén kerültem kapcsolatba először a Zieglerekkel – folytatja. – János és Péter is jégkorongozott, előbb a Meteorban, majd rövid ideig a Fradiban; Péterrel kifejezetten jó barátságba kerültem. Amikor 1982-ben visszavonultam, a vendéglátásban helyezkedtem el, a belvárosban, a Curia utcában nyitottam egy hamburgeres, fagyizós pavilont. Zieglerék 1990-ben vásárolták vissza az államosított gyárukat, ami elmondásuk szerint olyan állapotban volt, mintha bombatalálat érte volna. Rendbe hozták az épületet, majd beindították az ostyagyártást. Mivel a sport révén széles kapcsolatrendszerrel rendelkeztem, segítettem nekik az áru terítésében, később pedig bizonyos területeken kizárólagos képviselő lettem, vagyis üzleti kapcsolatba is kerültünk.”
A visszavonulásáról faggatom ezt követően, hiszen viszonylag korán, 35 évesen adta le a szerelést. Bólint, ő is úgy gondolja, hogy még néhány éve lehetett volna a jégen, ám akkor indította be a hamburgeres vállalkozást, s abban az időben komoly tortúra volt a szükséges papírok, engedélyek beszerzése. Az üzlet miatt már nem tudott részt venni minden edzésen, s egy idő után úgy érezte, így nincs értelme a folytatásnak. Jobb az, ha a régi Muhr Bercire emlékszik a közönség. Szó se róla, lett volna mit lerombolnia, elvégre komoly szakmai életművet épített fel: azon hét játékos egyike tudniillik, akik valamennyi, 1971 és 1980 között sorozatban megnyert ferencvárosi bajnoki címnek a részese volt. Az FTC ráadásul a nemzetközi porondon is letette a névjegyét. A legemlékezetesebb diadal az EV Füssennel a BEK negyeddöntőjébe kerülésért vívott párharc megnyerése volt az 1973-74-es sorozatban. Odakint a második harmad közepén már 6-1-re vezettek a németek, amikor a fradisták összedugták a fejüket, összeállítottak két sort, és 8-7-re fordítottak – Muhr Albert egymaga négy gólt ütött! A visszavágóra 15 ezer ember zsúfolódott össze a Kisstadionban, és a zöld-fehérek ezt a csatát is megnyerték 5-3-ra (a végállomást a holland Tillburg Trappers jelentette egy 11-2-es vereséggel és egy 6-5-ös győzelemmel). A Fradi kapós csapatnak bizonyult, sokat túráztak Németországban, Ausztriában, Franciaországban, ami akkoriban, amikor az átlagember jó esetben három évente egyszer juthatott ki nyugatra, komoly kiváltságnak számított.
„Nem is hagytuk a lehetőséget, hogy egy kis plusz pénzt keressünk – idézi fel a seftes korszakot Muhr Berci. – A hokisoknak hatalmas táskái voltak, azoknak a mélyen sok minden eltűnt… A vámosok között sok volt a Fradi-drukker, így sokszor átcsúszott a határon a szajré, de persze nem mindig. Amikor a lebukás veszélye fenyegetett, csak úgy repkedtek ki a vonatablakokon a dugivalutáért megvett áruk. Hiába, az üzlet kockázata... Olykor komoly veszteséget is el kellett könyvelni. Egyszer Skandináviába utaztunk, és a Németországból induló komp vámmentes boltjaiban alaposan bevásároltunk. Igen ám, de valaki leadta a drótot a hatóságoknak, mert a kikötést követően már vártak minket a fináncok. Mivel két társunknál ipari mennyiségben találtak cigarettát, a következő ajánlatot tették: vagy kifizetünk ötezer márka büntetést, vagy elindul a hivatalos eljárás, és persze értesítik a követséget is. Mit volt mit tenni, összedobtuk a büntetéspénzt, ami akkoriban egy Golf árának felelt meg! A vámosok becsületére legyen mondva, ezt követően visszaadták a cigit. Az érintettek ugyan eladták a kartonokat, de csak a büntetés töredéke jött be.”
Kérdezem, a pályán is nagy volt-e az egység, mire azt feleli: igen, a remek csapatszellem az egyik ok, amiért tíz éven át uralni tudták a magyar bajnokságot. No, persze amellett, hogy több klasszis is erősítette az együttest. Erőnlétileg is tökéletes állapotban voltak, köszönhetően a rengeteg futóedzésnek. Mivel az év jelentős részében itthon nem volt jég, a száraz tréningek keretében éjjel-nappal futottak. Jellemző, hogy a Szabadság-hegyi futások alkalmával nem egyszer az öttusázókat is maguk mögött hagyták. A szezonon kívüli jeges edzések javát Kassán tartották meg, az egykori Abaúj-Torna vármegye székhelyére úgy jártak a fradisták, mintha hazamentek volna. A már említett nevezetes BEK-menetelésre is csehszlovákiai túrával készültek fel. A kassaiak egyébként nem csak vendégül látták az FTC-t, Muhr Albert emlékei szerint pályát is építettek volna a zöld-fehéreknek a saját városi pályájuk mintájára. A vas alapanyagot ehhez a Kassai Vasmű „fillérekért kínálta”, a jégkészítés a Kőbányai Sörgyár hűtőkapacitásán alapult volna, de aztán az egész ügyletből nem lett semmi, a Ferencvárosnak pedig azóta nincs saját otthona…
Amikor arra terelődik a szó, vajon hogyan viselték az ősi rivális újpestiek, hogy tíz esztendőn át nem tudtak felkapaszkodni a dobogó tetejére, Muhr Albert azt feleli, ezt tőlük kellene megkérdezni. Az mindenesetre biztos, hogy az Újpest (vagyis akkori nevén a Dózsa) bázisszervénél, a Belügyminisztériumban, no meg az állampárt berkeiben sokak szemét csípte az „ellenzéki” Fradi egyeduralma. S ennek megtörésére hol békésebb, hol nyersebb megoldásokat eszeltek ki. Volt olyan meccs, amelyet azon a címen játszattak újra, hogy a szünetben a gólbírók nem cseréltek helyet… „Mérgünkben, persze, még jobban megvertük őket” – kacsint hamiskás mosollyal. Aztán az is megesett, hogy a Megyeri útra nem engedték be a ferencvárosi szurkolótábort, a lelátón üresen maradt sorokat sorkatonákkal töltötték fel. „A kiskatonák a bemelegítésnél megsúgták, hogy ők bizony nekünk drukkolnak, de nem akarnak ujjat húzni a feljebbvalóikkal. Így azt találták ki, hogy némán állják végig a meccset, nem szurkolnak. Nem is hangzott el egyszer sem, hogy hajrá, Dózsa!” – meséli derűsen. Az viszont már kevésbé volt megmosolyogtató, amikor az egyik Fradi-Dózsa előtt hajnalban rendőrök verték az ajtajukat, és csempészáru után kezdtek kutatni. Muhr-anyukának egy pillanat alatt előjöttek a régi rossz emlékek: a várbeli lakás elkobzása vagy éppen a férje sűrű, ám korántsem önkéntes látogatásai az Andrássy út 60.-ban…
„Ez a politika trükközése volt, a dózsás játékosokkal semmi bajunk nem volt – teszi gyorsan hozzá. – A pályán persze megettük őket, ha úgy alakult, én meg amúgy is az a hokis voltam, aki nem kerülte az ütközéseket. Az utódok közül Miletics Csaba vállalta szívesen a test-test elleni játékot; de vele az volt a baj, hogy nem csupán az ellenfelét borította fel, hanem ő maga is rendre a jégen kötött ki. Nem emlékszem olyan újpestire, akivel kifejezetten kerestük volna egymást a jégen, bár Kovács Csabával akadt egy-két kemény meccsünk. Ám amint lejöttünk a jégről, szent volt a béke. Bizonyság erre, hogy a válogatottban éveken át játszottam egy olyan sorban, amelyben rajtam kívül mindenkinek, tehát Kovács Csabának, Flóra Péternek, Pék Györgynek és Buzás Györgynek is lila volt a vére.”
Az 1982-es visszavonulását követően Muhr Albert még nem szakított a jégkorongozással. Egyik alapítója volt annak az old boy csapatnak, amelynek a gerincét a tíz bajnokságot nyert fradisták adták. Nem csak Európát járták be, Kanadába is eljutottak az öregfiúk világbajnokságára. Ám egyre többet bajlódott a csípőjével, ezért végül orvoshoz fordult.
„Azt hittem, csak egy makacs húzódás akadályoz a játékban – idézi fel a fájdalmas napokat. - Béres doktor azonban kiábrándított, tudniillik kiderült, hogy a forgóm kezdett elkopni. Emiatt a doktor úr a hoki és a tenisz abbahagyását javasolta, helyettük az úszást és a kerékpározást ajánlotta. Nem mondom, kissrácként a Vasasban vívtam, nem is voltam tehetségtelen, de aztán családi okok miatt két évre lekerültem Pécsre, s ezzel véget ért a vívókarrierem. A hokit meglehetősen későn, tizenhét évesen próbáltam ki először. A Spartacusban kezdtem, onnan kerültem a Meteorhoz, majd 1969-ben az FTC-hez. Közben gyártásvezetőként dolgoztam a Magyar Televízió ifjúsági osztályán, s ott is szépen alakult a karrierem. A hokit és a tévézést azonban nem lehetett sokáig párhuzamosan csinálni, s amikor választanom kellett, maradt a jégkorong. Szóval, próbálkoztam én egyéni sporttal is, de azért a sportkarrierem java részét csapatsportban töltöttem el. Mondtam is a doktor úrnak: Gyurikám, ugye nem gondolod komolyan, hogy mostantól majd faltól falig úszkálok? A hokibotot azért 2003-ban letettem, s azóta nem is voltam jégen. A páros teniszről viszont képtelen voltam lemondani.”
Hogy e hobbijának ne kelljen végképp hátat fordítania, Muhr Albert 2006-ban vállalkozott a protézis-beültetésre. Kalandos műtét volt, hiszen nem itthon, hanem az Egyesült Államokban végezték el. Egy Amerikában élő barátja, Kmeth István segítségével jutott el egy dél-karolinai kórház orvosához, aki nagyvonalúan felajánlotta, hogy az operációért nem, csak az ellátásért kell fizetnie. Mivel ez is 10 ezer dollárba került volna, Muhr Albert köszönettel visszamondta. Ám egyszer csak jött az értesítés a jó baráttól, hogy ha hajlandó az egyik ottani újságnak nyilatkozni a hokis pályafutásáról és mesélni a Nádasdy-huszárezred történetéről, grátisz mehet az egész kezelés. „Persze, hogy hajlandó voltam – mondja. – Ez volt életem legdrágább, úgy hetvenezer dollárt érő interjúja. A műtétre éppen január 17-én, a születésnapomon került sor. Mondtam is a doktor úrnak, ezentúl nem csak a születésemet, hanem az újjászületésemet is ünnepelhetem ezen a napon.”
S hogy mi köze egy hajdani ferencvárosi jégkorongoznak a huszármúlthoz? Nos, nagyon is sok. Muhr Albert nagypapája, Muhr Ottmár ezredes ugyanis a 9. számú Nádasdy huszárezred parancsnoka volt. A huszárok az I. világháborúban, 1914. december 11-én a lengyelországi Limanowánál megállították a Bruszilov tábornok által vezetett, jelentős túlerőben lévő, addig feltartóztathatatlanul előrenyomuló orosz csapatokat. A jablonieci magaslat birtoklása kulcsfontosságú volt a Monarchia csapatainak védelme szempontjából; innen űzték el az oroszokat a Nádasdy-huszárok hősies küzdelemben, ráadásul a számukra szokatlan gyalogos rohammal. A győzelemnek nagy ára volt, hiszen sokan elestek. Maga Muhr Ottmár is halálos lövést kapott, a huszárezred negyedik százada pedig az ellenséges tűzben és a kézitusa során szinte felmorzsolódott. Ferenc József császár Muhr Ottmárt példás vitézségéért posztumusz a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki, s a limanowai előnévvel magyar nemességet adományozott neki.
„A hetvenes években egy krynicai lengyel–magyar válogatott meccs kapcsán jártam először a limanowai katonai temetőben, ahol a magyar huszárok, köztük nagyapám is nyugszik – magyarázza. – A hadi sikerüknek azért volt óriási szerepe, mert ha akkor nem sikerül megállítaniuk az ellenséget, az oroszok meg sem álltak volna Krakkóig. Épp ezért a lengyelek nagy becsben tartják a katonáinkat, a temetőjüket a Monarcia felbomlása után állították helyre. Megjegyzem, itt alusszák örök álmukat a limanowai ütközet orosz halottjai is. Nagyapám emlékére még egy mauzóleumot is építettek. A csata napján minden évben szentmisét celebrálnak, a kerek évfordulókon megemlékezéseket, konferenciákat rendeznek. Azt hiszem, a lengyel gyerekek sokkal többet tudnak a limanowai hősökről, mint magyar kortársaik... A nagyapám emlékét elsősorban édesapám ápolta, tőle hallottam én is a családi történeteket. Mikor 1988-ban elhunyt, rám maradt a hagyományápolás nemes feladata is. Tagja vagyok a Nádasdy Huszármúzeum Baráti Körének, amely minden második esztendőben megemlékezéseket tart. A tiszteletbeli elnökünk Nagy Kálmán, aki tavaly decemberben ünnepelte a századik születésnapját. Ő maga is megjárta az orosz frontot, később gyakran vendégeskedett – persze, nem önként – az Andrássy út 60.-ban, egyébként pedig ő volt az egyik, aki Mindszenty bíborost az amerikai követségre menekítette; emiatt hét évet ült.”
Elmondja még, hogy a nagypapa iránti tiszteletből a Muhr Albert Ottmár nevet kapta a szüleitől, bár a legközvetlenebb ismerősei sem igen tudják, hogy van egy második keresztneve is. Sőt, egy harmadik is, mégpedig a jégkorong-szövetség jóvoltából. Annak idején tudniillik a szövetség készíttette el a játékosok útlevelét, s mivel Muhr Albertet mindenki Muhr Berciként ismerte, az illetékes a Muhr Bertalan névre kérte ki az okmányt. „Éveken át ezzel jártam külföldre” – mondja alig látható fejcsóválással.
Ránk esteledik, mire idáig jutunk a beszélgetésben. Ha már visszakanyarodtunk a hokihoz, végezetül arról faggatom, milyen kapcsolata van manapság a sportággal. Nos, a válogatottnak továbbra is nagy drukkere, a helyszínen, a Papp László Budapest Sportarénában nézte végig a Pannon Hoki Gálát, és persze szorít a srácoknak a világbajnokság alatt is. A Fradi meccseire viszont mostanában már nem jár, bár az eredményekből napra kész. „Majd ha megint jó csapatunk lesz, újra ott leszek a lelátón” – teszi hozzá.
Ebben maradunk.
S. Tóth János
