Szinte hihetetlen, pedig igaz. Március 2-án Pásztor György a 89. születésnapját ünnepli.
Ülünk egymással szemben a budai társasház polgári eleganciával berendezett társalgójában, és közben Mr. Jégkorong – merthogy őt ebben a sportágban itthon és szerte a világban ezzel a névvel illetik tisztelői – a dohányzóasztalon igyekszik helyet csinálni a jegyzeteimnek. Gondosan felhajtja a zöldes színű terítőt, egy pillanatig láthatóan eltöpreng, mondja vagy ne mondja, de aztán egy „pásztoros” félmosoly kíséretében csak kiböki: „Vagy harminc éves darab. Az egyik születésnapomra kaptam, de meg ne kérdezd, pontosan melyikre...”
Mindketten elhelyezkedünk a magunk ülőalkalmatosságán, és egy elképesztő időutazás kezdődik. A jégkorongsport és Magyarország történetének olyan korszakai elevenednek meg Pásztor György színes és szellemes előadásában, amelyekről bizony a magunkfajta hokirajongó legfeljebb megsárgult újságlapokon olvashatott. Gyuri bácsi egy-egy adat és dátum kapcsán elgondolkodik, viszont amit kapásból mond, az olyan pontos és precíz, mintha lexikonból olvasná.
„Azt szoktam mondani a haveroknak, ismerősöknek – magyarázza tréfálkozva –, nem a baj, hogy betöltöm a nyolcvankilencediket. A baj az, hogy lassan legalább 55 esztendősnek érzem magam...”
Hogy mi a titok, miként lehet ilyen fittnek és fiatalosnak maradni a kilencedik iksz küszöbén, arra három magyarázattal szolgál. Meghatározó szerepe van természetesen az örökölt géneknek, de legalább ennyire fontos a stabil, biztos, szeretetteljes családi háttér, no meg a sportos életmód.
S máris helyben vagyunk, hiszen a sport Pásztor György életének meghatározó szelete a mai napig. Az ifjú Pásztor már odahaza, Törökbálinton is lelkesen futballozott, 14 éven át volt a helyi futballcsapat igazolt tagja. Centerhalfot, mai szóhasználattal élve középhátvédet játszott. Érdekesség, hogy hokisként is a bekksorban teljesített a legjobban. Egyébként már elismert jégkorongozó volt, de a futballal még akkor sem hagyott fel, az őszi és a tavaszi időszakban rendre a Törökbálintot erősítette. A csapat egy-két szezon erejéig felbukkant az NB III-ban is, ám alapvetően a megyei I. osztályban vitézkedett.
„Labdarúgóként nem írtam be a nevemet a magyar sport évkönyvébe, viszont annyi haszna kétségkívül volt a futballnak, hogy az erőnlétemet egész évben szinten tartottam. Ennek aztán nagy hasznát vettem a jégen, hiszen akkoriban messze nem cseréltek olyan sűrűn a csapatok, mint manapság. Velem is előfordult, hogy egész harmadokat játszottam végig egyhuzamban.”
A törökbálinti srác tehát imádta a sportot, így aztán a Fasori Evangélikus Gimnáziumban is remekül érezte magát. A jeles intézményben ugyanis nem csak a tanulást kérték szigorúan számon (nem véletlen, hogy ezen intézmény diákja volt többek között a két Nobel-díjas tudós, a fizikus Wigner Jenő és a közgazdász Harsányi János, a számítógép megalkotója, a matematikus Neumann János, az író, lapszerkesztő Falk Miksa, a festőművész Fényes Adolf és Glatz Oszkár, a mérnök Kandó Kálmán vagy éppen a városépítő Podmaniczky Frigyes), hanem a testedzésre is odafigyeltek. A szertárban annyiféle sporteszközt lehetett megtalálni, hogy arra egy mai elitiskola is méltán büszke lehetne. Még a hokicsapat kapusának felszerelését is megvásárolták, pedig az akkoriban sem volt olcsó mulatság. Mivel a Városligeti Műjégpálya egy ugrásnyira volt a gimnáziumtól, magától értetődött, hogy a diákoknak bérletük volt műjégre. Pásztor György 10 évesen, 1933-ban lett a fasori iskola hokicsapatának játékosa, az első hivatalos meccsét 1937-ben játszotta a középiskolai (KISOK) bajnokságban, s már abban a szezonban aranyérmet nyert. Mivel a szabályok azt nem engedték meg, hogy a diákok civil egyesületben is szerepeljenek, a hokis karrierje igazán az 1941-es érettségijét követően indult be. Nem kellett magának klubot keresnie, hiszen a korszak két legendás hokisa, Jeney Zoltán és a kapus Hircsák István már korábban felfigyeltek rá. Az ő ajánlásukkal került az ifjú hátvéd a Budapesti Korcsolyázó Egylethez.
„Bár kipróbáltam a centerposztot is, igazán jól a hátvédsorban éreztem magam. Ami nem jelentette azt, hogy közben ne ütöttem volna gólokat.”
Az 1959-es bajnoki címet eldöntő találata mára legendássá lett, de ne rohanjunk ennyire előre. Bár a háború miatt a téli olimpia elmaradt, a hokis élet nem állt le. A magyar csapat például 1940-ben részt vett a garmisch-partenkircheni „Téli sporthéten”, mi több a döntőbe jutott, a fináléban pedig legyőzte a Cseh-Morva Protektorátust. Az 1943–44-es évad négyes döntőjét a II. bécsi döntéssel visszacsatolt Csíkszeredában játszották. A torna a BKE sikerével zárult – ez volt Pásztor György hokis pályafutásának első felnőtt bajnoki aranyérme.
„Édesanyám Erdélyben született, így számomra különösen kedves az a vidék. Csíkszeredában játékosként, majd később sportvezetőként is rengetegszer jártam. Jó néhány világeseményen voltam ugyanis a nemzetközi szövetség supervisora. Még láttam játszani az ottani sportcsarnok névadóját, Vákár Lajost is. Tagja voltam az 1951-es a Brassó melletti Poianában megrendezett Universiadén bronzérmet nyerő főiskolai válogatottnak. Amikor a minap Csíkkarcfalván jártam az ottani műjégpálya avatóján, újra személyesen találkozhattam az egyik poianai ellenfelemmel, aki akkoriban a román csapatban hokizott. Csíkszereda városa egyébként azzal tisztelt meg, hogy díszpolgárának választott.”
Pásztor György a sportpályafutása mellett a civil karrierjére is odafigyelt. Mivel az édesapja és a bátyja is gyógyszerész volt, számára is egyenes út vezetett a patikusi pályára. Pásztoréknak a háború előtt saját üzletük volt Törökbálinton, s a papa úgy tervezte, a fiai viszik tovább a boltot. Ám az államosítási hullám őket sem kímélte meg. Pásztor György az egyetem befejezése után a budapesti Váci utca és Kígyó utca sarkán álló gyógyszertárba került, majd innen igazolt át az 1950-es államosítást követően a Nyugati (akkor Marx) téri Kerpel patikába. Itt dolgozott, itt volt vezető, s innen ment nyugdíjba 36 év szolgálat után. Ez a patika évtizedeken át igencsak felkapottnak számított, a fél sportvilág megfordult ott. Mert ha valamilyen gyógyszert másutt nem lehetett beszerezni, Pásztornál – hogyan, hogyan sem... – hozzájuthatott a tisztelt vevő.
„Én magam egy kezemen meg tudnám számolni, mennyi gyógyszert szedtem be hosszú éveken át. Úgy voltam vele, megfázás ellen a leghatékonyabb szer a jó ágyaspálinka...”
Persze, midőn Pásztor György már a Marx téri patikát vezette, sportdiplomataként sűrűn megfordult külföldön is. Nem úgy, mint aktív sportoló korában, amikor alig-alig engedték át a határon. Ha létezik pech a sportpályafutásában, akkor az az időzítése. A legjobb hokis évei ugyanis egybeestek a magyar sportpolitika azon korszakával, amikor a hatalom itthon igyekezett megfojtani a sportágat. Hogy miért viseltetett ily mérhetetlen ellenszenvvel a jégkorong iránt, annak pontos okát nem tudni. Pásztor György azt gyanítja, egyrészt a futball konkurenciáját látták benne, mert a Városligetben olykor tízezer néző előtt rendezték meg a meccseket, s a földalatti végállomásánál feketén árulták a belépőket. Másrészt besorolták az úri sportok kategóriájába, mert 1945 előtt bárók és grófok is szívesen játszották e játékot.
„Tulajdonképpen sosem derült ki, miért nem engedtek ki a külföldi túrákra. Félreértés ne essék, nem csak én jártam így, jó néhány más hokis is. Rendszerint annyi volt az indoklás, hogy nem kaptuk meg a vízumot. Mit volt mit tenni, ebbe bele is törődtünk, de az már kellemetlenebb volt, amikor a vonatindulás előtt, az állomáson közölték velünk, hogy itthon kell maradnunk.”
Noha a nemzetközi megméretések szinte eltűntek, itthon a bajnokság rendületlenül folytatódott. Pásztor György előbb Csepelre került, majd a Meteorban folytatta, amely 1951-től már Vörös Meteorként szerepelt. Ezzel a csapattal még négyszer, 1950-ben, aztán pedig 1952-ben, 1957-ben és 1959-ben lett aranyérmes. Annak a bizonyos 1959-es bajnoki címszerzésnek – ahogy arról már szó esett – egy legendás góllal lett a főszereplője. Történt, hogy a szezon végére négyes holtverseny alakult ki a Vörös Meteor, az Újpesti Dózsa, a Ferencváros és a BVSC között. A záró körben a Meteor az Újpesttel került szembe. A liláknak már egy döntetlen is elég lett volna az első hely megkaparintásához. S valóban: alig több mint fél perccel a vége előtt ikszre állt a csata. Ekkor azonban Pásztorhoz került a korong, aki kapura tört, s 18 másodperccel a dudaszó előtt a hálóba lőtte a pakkot. Méltó megkoronázása volt ez a villanás a karrierjének.
„A mi időnkben sokkal kezdetlegesebbek voltak a védőfelszerelések, sisakot például senki sem hordott. Testvédőként egy nagyjából másfél centi vastag préselt filc funkcionált, ami nekem folyton kidörzsölte a nyakam. Ezért aztán az egyik edzésen fogtam magam, felkötöttem egy sálat, s máris megszűnt minden problémám. Ezt követően minden meccsen és tréningen viseltem a sálat. Mi tagadás, ahogy korcsolyáztam a jégen, a sál látványosan lobogott. Ekkor nevezték el a drukkerek cicasálnak...”
Pásztor György az Építőkben fejezte be a pályafutását, s visszavonulásával egy időben elindult a sportvezetői karrierje, amely nemzetközi viszonylatban is párját ritkítóan sikeresnek mondható. Mivel tökéletesen beszélt angolul s németül, az ötvenes évek legvégén a magyar jégsport szövetség őt delegálta a prágai világbajnokság kapcsán megtartott IIHF-kongresszusra. S miközben itthon évtizedeken át a sportpolitika által szorongatott hoki életben tartásáért küzdött, sportdiplomataként egyik sikert aratta a másik után. Előbb az Európa-kupa-bizottság vezetőségébe került be, majd felkérték az orvosi és doppingellenőrző bizottság megalakítására, amelynek 23 évig volt az elnöke. Közben 1982 és 1994 között az IIHF elnökségében is dolgozott. Munkája elismerése, hogy 2001-ben – első magyarként – bekerült az IIHF Hírességeinek Csarnokába (Hall of Fame). Elperelhetetlen érdemei vannak a Magyar Jégkorong Szövetség 1998-as önállósodásában; az MJSZ-nek immár örökös tiszteletbeli elnöke.
A Pásztor Györgyről szóló írások hangsúlyosan említik meg, hogy összesen hét olimpián vett részt. Ami igaz, ám mégis pontosításra szoruló megállapítás. Mr. Jégkorong ugyanis hét téli olimpián vett részt, de ott volt az egyik nyári játékokon is, mégpedig egészen különleges minőségben – a Magyar Rádió akkreditált tudósítójaként!
"Hokiról csak néhány alkalommal jelentkeztem be, olyan esetre nem is emlékszem, hogy végigkommentáltam volna egy meccset. Az én 1972-es olimpiai szereplésem egy másik sportághoz, a vitorlázáshoz kötődik, az ötlet pedig Szepesi György fejéből pattant ki. Bár akkor már több évtizedes vitorlás múlt állt a hátam mögött, hiszen 1939 óta versenyeztem, mégsem volt könnyű riporterkedni. Ám nagyon élveztem, életem egyik legszebb élményeként emlékszem rá!"
No, igen, a hoki mellett Pásztor György másik nagy szerelme a vitorlázás. A háború előtt a Velencei tavon ismerkedett meg a sportággal, abban az időben még saját hajójuk volt. Az ötvenes években erről persze már szó sem lehetett, s bár a vitorlázás is a „gyanús úri passziók” közé tartozott, azért a Balatonon zajlott a hajós élet.
Pásztor György nem csak hobbivitorlás volt, 1952-ben Gáll Endrével a yolle osztályban magyar bajnokságot is nyert.
Arra a kérdésre, kijuthatott volna-e akár az olimpiára is, ha elsősorban a vitorlázásra összpontosít, heves fejrázás a válasza. Azt mondja, nála sokkal jobb versenyvitorlázók is voltak abban az időben. Hirtelenjében az Európa-bajnoki bronzérmes Finánczy György meg a többszörös magyar bajnok, olimpikon, Kékszalag-ezüst- és bronzérmes Litkey Bence nevét említi. Az évek során több hajóosztályban kipróbálta magát, manapság azonban csak ritkán száll vízre. „Ellustultam egy kicsit” – vallja be önkritikusan, de a csopaki Kereked Vitorlás Klubnak természetesen jelenleg is tagja.
A Balatonhoz ma már nem csak a vitorlázás köti, hanem egy kis pince is, ahol a saját borával és pálinkájával tudja megkínálni a vendégeit.
„Sosem foglalkoztam a borral, nem is értek hozzá. Minden, a borunkkal kapcsolatos dicsőség az én Katimé” – mondja nagy szeretettel a ház asszonyáról, élete párjáról. Katalin asszony, aki egyébként maga is gyógyszerész, valóban jeles szakértője a nemes nedűknek. Olyan borversenyen is volt zsűritag, amelynek végén a zsűrizőket is értékelik, s a második helyet szerezte meg.
Aki beszélgetett már Pásztor Györggyel, az tudja: a sztorizgatás közben könnyen elszalad az idő. S mivel még előtte vagyunk a családi és baráti köszöntéseknek, illendő lassan elköszönni. Az előszobában még gyorsan vetek egy pillantást a Sharone Stone által személyesen Pásztor Györgynek dedikált sztárfotóra. Igaz, az amerikai filmsztár nem elsősorban Mr. Jégkorongnak, hanem a világhírű jelmeztervező, Pásztor Beatrix Aruna édesapjának küldte az aláírt fényképet. Gyuri bácsi lánya 1984-től Los Angelesben élt (azóta átköltözött Londonba, de Pesten is van lakása), s olyan neves filmstúdiók számára dolgozott, mint például a TriStar, a 20. Century-Fox, a Paramount, a Columbia, a Warner Bros. vagy éppen a Miramax. Dizájnere volt többek között a tavaly készült Ironclad, valamint korábbról a Rókavadászat, az Elemi ösztön 2., a Hiúság vására, a Beavatás, az Amerikai rapszódia, a Psycho és a Good Will Hunting című filmeknek is. Dolgozott már Sharone Stone-on kívül – mások mellett – Woody Allennel, Antonio Banderasszal, Anthony Hopkinsszal, Nick Cassavetesszel, Jon Voighttal is.
„A lányommal egy napon van a születésnapunk, mindketten március 2-án jöttünk a világra. Az utóbbi években többször sikerült megoldani, hogy hazajöjjön, s együtt ünnepeljünk. Ez idén egy fontos munkája miatt nem lehet így. Ám, ha a Jóisten megsegít, jövő ilyenkor megint együtt fújjuk el a gyertyákat.”
Gyuri bácsi, így legyen. S ne csak jövőre, hanem még sok-sok esztendőn át!
S. Tóth János
