A kidobált harisnyák és a „bihari mocskos”

Gogolák Lászlóval a Váci utca Fővám tér felőli végén található, beszélgetésünk idején még zárva tartó étterembe szervezzük le az interjút. A Fradi és az Újpest legendás hátvédje a találkozásunk előtt épp a kocsiját adja le a szervizben. Amíg befut, fia, ifjabb Gogolák László lát vendégül egy kávéra. Aztán berobog a papa is, és szinte kérdezni sem kell, máris mesélni kezd.
„Az átalakítás vége felé járunk, néhány hét, és kinyitunk. Gyors étterem és kávézó várja majd a vendégeket, hangsúlyozottan a magyarokat is. Aki a Váci utcában sétál, annak általában 1600 forintért tukmálnak rá egy csésze, nem különösebben ízletes gulyáslevest. Mi nem csak a minőségben akarunk jobbat nyújtani, az árakat is megfelezzük, s mindezt jól láthatóan kommunikáljuk is. Az osztrák Rosenberger, illetve a Marché éttermek hangulatát kívánjuk idevarázsolni, vagyis a felújítás során sok faanyagot építtetünk be a helyiségbe. A belső fények a napszakoknak megfelelően változnak majd, és két televízión vetítjük ki az aktuális ételkínálatunkat.”
Nem akármilyen vállalkozásnak tűnik első hallásra, főleg az éttermekkel zsúfolt Váci utcában. Gogolák László hangjában még sincs semmiféle ideges vibrálás, ami pedig ilyenkor akár természetes is lehetne. Higgadtan beszél, mint az a rutinos üzletember, aki pontosan tudja, mit akar, és aki semmit sem bíz a véletlenre. Igaz, volt ideje beletanulnia a vendéglátásba. Hét éven át ő üzemeltette a Dohány utca és az Akácfa utca sarkán a legendás Bajor éttermet, ő etette-itatta hajdanán a Petőfi Csarnok közönségét, sőt az egyik belső kerület komplett közétkeztetését is ellátta.E vállalkozásait már befejezte, viszont a Váci utcai étteremmel párhuzamosan a Papnevelde utcában, a régi Bécsi söröző helyén is belevágott egy projektbe. De ennek a részleteit csak műsoron kívül meséli el. Mire a kacifántos történet végére ér, egyértelművé válik a hallgató számára is: ez esetben most még tényleg bölcsebb nem kidobolni a részleteket.
A kérdés persze, hogy vajon kitől örökölte az üzletemberi vénát, így is aktuális. „Az édesapám textilmérnök volt, idén tavasszal halt meg 90 éves korában. A mamám a Kohó- és Gépipari Minisztériumban dolgozott titkárságvezetőként. Nem állíthatom tehát, hogy családi örökséget vinnék tovább. Tulajdonképpen az élet kényszerített rá, hogy ebbe az irányba mozduljak el.” Tegyük hozzá: a hetvenes-nyolcvanas években a magyar sport kiváló gyakorlóterepe volt a később üzleti vállalkozásba kezdőknek. Akkoriban rendszeresen szinte csak a sportolók jutottak el külföldre, ők pedig ki is használták e lehetőséget. S a hiánygazdaság évtizedeiben behoztak mindent az országba, amire igény volt. No, meg amit a vámosok átengedtek a határon. S nem jelentettek e tekintetben kivételek a jégkorongozók sem.
„Ha jó eredményeket értünk el, a fináncok is könnyebben félrenéztek” – jellemzi frappáns tömörséggel a szocializmus sajátos piacgazdaságát Gogolák László. Nem mindig ment persze minden a tervek szerint. Egy alkalommal például 20 zsák (!) női harisnyát hoztak volna be feketén, ám a vámellenőrzésre a reméltnél hamarabb sorra került. Nem volt mit tenni, a csempészárut ki kellett hajigálni a vonatablakon. „Hiába mentünk vissza később, a szakadó hó mindent belepett, sosem találtuk meg a zsákokat. Jobb híján azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mostantól az őzek is selyemharisnyában járhatnak ezen a környéken...”
Visszatérve a családi gyökerekhez: a Gogolák-család a Lenin körút (ma Nagykörút) és Wesselényi utca sarkán lakott. Az ifjú László az iskola után minden nap a városligeti műjégen kötött ki. Noha a családból senki sem kötődött a jeges sportokhoz, a papa vett a fiának egy abban az időben komolynak mondható korcsolyát. A kissrác 14 éves volt, amikor összeszedte minden bátorságát, és odalépett Rajkai Lászlóhoz. Elmondta, hogy a Fradiban szeretne jégkorongozni. Az FTC legendás edzője azonban nemes egyszerűséggel eltanácsolta, mondván, gyakorolgasson még szorgalmasan, mert ráfér. Gogolák Lacika nem adta fel, gyakorolt, s egy év elteltével újra jelentkezett. S nem hiába, hiszen a zöld-fehérek leigazolták az akkor már jól korizó, gyors gyereket. Akinek tehetségét sejtetni engedte, hogy noha még két évig a serdülő korosztályhoz tartozott, korengedménnyel már az ifik között lépett pályára.
„Galambos Béla, Leveles György volt többek között a játékostársam. Megőrültünk a hokiért, akkor is kint maradtunk a pályán, amikor a Kisstadionban már lekapcsolták a világítást. Ilyenkor a Hold fényénél játszottunk tovább. El lehet képzelni, mennyit láttunk a korongból. De semmi sem zavart, az energiám jelentős részét a hokiba fektettem. Igaz, mellette jártam a Bolyai Textilipari Technikumba is.”
Egy darabig – tegyük hozzá gyorsan.
Történt ugyanis, hogy a Fradi kéthetes edzőtáborozásra utazott el. Gogolák László annak rendje s módja szerint elvitte az iskolába a kikérőt, ahol azonban közölték: nem mehet sehová. Amikor ez kiderült, Rajkai László vigasztalta, s azt ígérte, majd ő kézbe veszi az ügy intézését.
„Egy nap jött is, és nagy boldogan közölte, minden rendben van. Én persze rohantam csomagolni, és mentem az edzőtáborba. Amikor két héttel később hazatértünk, kiderült, hogy semmi sem volt rendben, Laci bácsi fel sem vette a kapcsolatot az iskolámmal. Az nem volt kétséges, hogy ezek után repülök a suliból, de a Bólyai javára írható, hogy felajánlotta az önkéntes távozás lehetőségét. Éltem vele... Rajkaira nem haragszom, sőt azt hiszem, végső soron jót tett velem. Később levelezőn leérettségiztem, de addig is muszáj volt dolgoznom valahol. Apám cégénél, az albertfalvai cérnázó TMK-jában kaptam egy helyet. Bemutatkozásként egy köszörülést bíztak rám, de csak arcvédőt kaptam. A pattogó szikráktól feketére égett a lábfejem, ám azt mondtam magamban: akkor is megcsinálom. Meg is csináltam, s ezzel kivívtam a melósok elismerését. Reggel hatra jártam dolgozni, viszont az edzésekre és meccsekre mindig elengedtek.”
Gogolák László ekkor még javában az ifi korosztályhoz tartozott, de úgy érezte, szakmailag igazán akkor tudna fejlődni, ha átkerülne a felnőttekhez. Meg is kérdezte az akkori edzőt, Miks Károlyt, számítana-e rá. A naptár 1967 őszét mutatta, Miks Károly válasza pedig így hangzott: „Talán egyszer-egyszer...” Több se kellett az ifjú Gogoláknak, átigazolt a Vörös Meteorhoz, amelynek Kenderesi Balázs (maga is hajdani magyar bajnok) volt a trénere. Bár a csapatban olyan neves hokisok is szerepeltek, mint például Erdős György, s akadtak rutinos, pályafutásuk vége felé járó jégkorongozók, a Vörös Meteor játékerőben összességében elmaradt az FTC mögött. Ez azonban kapóra jött Gogolák Lászlónak, hiszen így sokat lehetett a jégen.
A karrierjét a katonai behívó sem törte meg. A Megyeri útra, a flotilához került többek között a labdarúgó Müller Sándor, Megyesi István, Hajdú József, Vidáts Csaba vagy éppen a birkózó Hegedűs Csaba társaságában. A flotila akkori parancsnoka jó kapcsolatot ápolt a Vörös Meteorral, így Gogolák László újoncként is kijárhatott a laktanyából sportolni. Bár katonaként kínosan ügyelt rá, hogy megmaradjon közlegénynek, a hokis ranglétrán viharos sebességgel kapaszkodott felfelé. Mindössze két hónapot húzott le a Vörös Meteornál, de máris meghívták a felnőtt válogatott keretébe. A VM-nél töltött két szezon jó iskolának bizonyult. Bizonyság erre, hogy az egyre érettebb játékot produkáló hokist visszahívta a Ferencváros. S hogy milyen poszton vetették be?
„Valójában sohasem volt egy fix ötös fogat, amelynek tagja lettem volna. Mi több, a posztok között is vándoroltam, s talán nem szerénytelenség azt állítanom, a védelemben éppúgy megálltam a helyem, mint a csatársorban. Így tehát előfordult, hogy Muhr Albert és Horváth Öcsi centereként lépett pályára, vagy éppen a védelemben Enyedi Ferenc volt a párom. A sikerek sem maradtak el: öt bajnoki cím, néhány remek eredmény a BEK-ben (köztük a Füssen elleni legendás bravúr), no és persze a válogatott győzelmei. A nemzeti együttesben az újpesti Kevevári Kálmán volt a párom. Emlékszem, az ő beválogatására én dumáltam rá Boróczi Gábort, s az egyik túra előtt ketten rángattuk ki az ágyából a még javában horkoló, mit sem sejtő Kevevárit. Aki nem csak jó hokis volt, hanem korrekt partner is, mert ha hibáztam, mindig kisegített. Ez látszólag természetes gesztus, valójában mégsem az. Az egyik Pondus-kupára, Dániába például Kevevári nem tudott eljönni, így egy Németh nevű srác lett a bekktársam. Mivel három törött bordával vállaltam a szereplést, megbeszéltük: ha gyors indítás van, ő lép vissza a korongért a sarokba, hogy nekem ne kelljen sérülten ütköznöm. De már az első ilyen alkalommal sem mozdult, így kénytelen voltam én visszakorcsolyázni. Le is ütköztek, utána persze csillagokat láttam mindenütt. Nyúli Laci bácsi, egy orr-fül-gégész volt abban az időben a csapatorvos. A szünetben telenyomott fájdalomcsillapítóval, én meg folytattam. Sőt, az összes meccsen pályán voltam, noha az első este még nem tudtam felülni az ágyban a fájdalomtól.”
Az idilli ferencvárosi éveknek az emlékezetes, Jakabházy László vezetőedző elleni játékoslázadás vetett véget. Amelyben Gogolák László nem vett részt, így viszont tarthatatlanná vált a helyzete.
„Rosszabb viszonyban voltam Jakabházyval, mint néhányan az ellene fordulók közül, feljelenteni azonban nem voltam hajlandó. Sem őt, sem mást sohasem. A vád ellene csempészés és doppingszerek átadása volt. Hülyeség mind a kettő. A csempészésben sokan mások is benne voltak, a pirulákat meg nem volt kötelező beszedni. Valójában a Klagenfurt elleni BEK-kiesés indított el egy belső eróziót, ami aztán a szakosztály szétrobbanásához vezetett. A történtek után mindenképpen távozni akartam, ezért elmentem Harót Jánoshoz, az FTC ügyvezető elnökéhez. Harót lakásának előszobájában egy focista szobra állt, s arra Honvéd-mez volt ráadva... Noha az ügyvezető és a társadalmi elnök, egy Lénárt nevű miniszterhelyettes is megígérték, hogy mehetek, végül a maximális, kétéves eltiltással büntettek.
Ebben az időszakban egyáltalán nem hokiztam. A Dél-budai Vendéglátóipari Vállalatnál helyezkedtem el, és a Böszörményi úti gyorsétterem üzletvezető-helyetteseként dolgoztam. Itt szereztem némi rutint a vendéglátásban. A két év elteltével a Székesfehérvári Volánhoz kerültem, ám az az idényem nem volt éppen fényes. Porcműtéten estem át, ám három héttel az operáció után Kertész József vezetőedző már arra akart rávenni, fussam le a Cooper-tesztet... Egy szezont voltam Fehérváron, tulajdonképpen a legjobbkor jött a Dózsa megkeresése. Amikor megkérdezték, mit kérek az aláírásomért cserébe, azt feleltem: ha netán lefényképeznek az alsó rakparton jelentős sebesség-túllépéssel, azt sikálják el. Ebben maradtunk.”
Gogolák László tehát átkerült az ősi riválishoz. Mellette a vendéglátós munkáját sem adta fel. Reggel 7 órakor kezdett a gyorsétteremben, majd elment edzésre, aztán visszatért a Böszörményi útra, ahol éjfél után zárták a kasszát (este 6 után ugyanis a hely kártyás étteremként működött tovább). Ezt a tempót egy évig lehetett bírni, ekkor a hokis jelezte az újpesti vezetőknek: szívesen venné, ha kerítenének számára egy sportállást. S mivel a Dózsa kulcsembereinek kupaktanácsa befogadta a válogatott jégkorongozót  – mondván, képes lesz beilleszkedni abba a szellemiségbe, amely a lilákat jellemezte – létrejött az „üzlet”. Nem kerülhető meg persze a kérdés, hogy mit szóltak mindehhez a szurkolók, elvégre abban az időben a klubváltás korántsem volt annyira természetes, mint manapság.
„Kaptam burkolt fenyegetéseket, de a pályán senki sem próbált belém kötni. Vagy korrektek voltak a hajdani társaim, vagy csak nem akartak túl közel jönni hozzám...”
Szó mi szó, Gogolák László nem tartozott az ijedős hokisok közé. Noha nem a megrögzött verekedők között tartották számon, azért nem futott el, ha csattogtak a pofonok. Pályafutása legnagyobb balhéja azonban nem egy bajnoki, hanem egy válogatott meccshez kapcsolódik.
„Csíkszeredába voltunk hivatalosak az ottani pálya avatójára. Óriási eseménynek számított ez Székelyföldön, hiszen emberemlékezet óta először húzták fel ott hivatalosan a magyar zászlót, s persze a Himnusz is elhangzott. A hollandokkal kerültünk szembe, akiknek az én bekkpárom, Szeles Dezső elsöpörte az egyik alapemberét. Dezső nem félt a szikrázó ütközésektől, a nagy csattanásait hívtuk bihari mocskosnak. Egy szó mind száz, elütötte a holland srácot, amiből egy kétórás verekedés robbant ki. A balhéhoz egyetlen adalék: a két masszőr a fagyasztóval spriccelte egymást a kispadon... Nem mondom, hogy totális győzelmet arattunk, mert Enyedinek például úgy nézett ki a képe, mintha Muhammad Ali pofozta volna fel. Emlékszem, a Képes Sportban meg is jelentek a fotói – mit mondja, nem volt szép látvány. A hollandok számára azonban a bunyóval nem ért véget a történet. A stadionban ugyanis még nem voltak öltözők. Mindenki szállodában öltözött át, és egy fapallón baktatott át a jégpályára. Igen ám, de a balhé láttán tűzbe jött székelyek ott álltak végig a palló mellett, nem egy közülük bicskával a kezében.”
Ami a verekedéseket illeti, azokról Gogolák László azt mondja, benne vannak a hokiban, viszont az öncélú erősködés csak árt a csapatnak. Erre őt magát még ifistaként Müncz György ébresztette rá, aki nem csak hokibíró volt, hanem a futball NB I-ben is sípolt. Nem csak kiállítgatta ugyanis a fiatal srácot, hanem a meccsek után el is beszélgetett vele, s próbálta a csapat, a közösség számára helyes irányba terelni.
S hogy miként élték meg a szülei fiúk hokis karrierjét? Gogolák László elmeséli, hogy édesapja nem hiányozhatott egyetlen meccséről sem. Sőt, amikor először hazavihette a kissé már viseletes válogatott mezét, a papa azonnal kiteregette azt a körfolyosón, noha a dressz egyáltalán nem volt vizes. Galambos Béla épp akkor járt látogatóban Gogolákéknál, s ilyen látvány-előzmények után tőle kapta a „Gangos” becenevet... Gogolák-mama is ki-kijárt a mérkőzésekre, s persze ő sokkal inkább aggódott a fiacskájáért. „Amikor egy alkalommal az átlagban fél órás tartó porcműtétem négy és fél órán át tartott, volt egy kis sikongatás...”
Gogolák László úgy érzi, szakmailag az újpesti korszakban volt a csúcson. A válogatottban a legemlékezetesebb fellépése az 1983-as budapesti vb, amelyen sikerült kiharcolni a feljutást a B-csoportba. Arra is nagyon büszke, hogy a Budapest Sportcsarnok nyitó meccsén részt vehetett. Főként, mert két nappal a találkozó előtt több helyen eltört az orra. Egy, az egész arcot elfedő plexiben mégis pályára lépett, s bár csak egy harmadon át bírta a látást is erősen zavaró fejvédőt, a történelmi meccsnek mégis csak közreműködője volt.
Pályafutását 1988-ban bajnoki aranyéremmel zárta le. Tizenegyszer volt magyar bajnok, majdnem 200 alkalommal szerepelt a válogatottban. Úgy véli, a legjobb pillanatban döntött a búcsú mellett, hiszen vallja: addig kell lelépni a színről, amíg az ember saját elhatározásából megteheti, s azt hallja vissza: „De kár, hogy befejezted.” Az már sokkal kínosabb, ha a nézők fütyülik le a jégről a hokist.
Mivel sem edzői, sem sportvezetői álmokat nem dédelgetett, a búcsút követően kikerült a napi körforgásból. Ami nem jelentett teljes szakítást, hiszen az öregfiúkhoz hosszú éveken át lejárt, bár néhány éve onnan is elköszönt. „A térdem immár kevéssé bírja a terhelést. No, és 63 évesen a lendületem sem a régi, az meg halálosan idegesítene, ha nálam ügyetlenebb palik rendre elvinnék az orrom elől a korongot, csak mert gyorsabbak.” A manapság már a szövetség szakmai alelnökeként is dolgozó Kovács Csabával megmaradt a régi barátság. Egy időben sokat teniszeztek együtt, családilag is összejártak, mi több, Gogolák László lányának Kovácsék a keresztszülei. Az utóbbi időben az üzleti elfoglaltságok miatt ritkábban találkoznak, bár a Sapa Fehérvár meccsein össze-összefutnak. Az EBEL-mérkőzésekre ugyanis időnként Gogolák László is eljár, mi több, egy szponzort is kerített a székesfehérváriaknak
Zárásként még arról beszélgetünk, hogy nem csak névrokonság van közte és az NFL hajdani csillaga, Pete Gogolak között. Gogolák Péter a szüleivel 14 évesen, 1956-ban hagyta el Magyarországot. Pedig ígéretes futballtehetségnek tűnt, Albert Flóriánnal is együtt játszott. Odakint átváltott az amerikai futballra, s azzal, hogy az addig divatos spicces rúgás helyett teli rüszttel rúgta el a tojáslabdát, forradalmasította a sportágban a rúgójátékot. A forradalom 50. évfordulóján tagja volt a Fehér Ház által kijelölt, Budapestre látogató amerikai delegációnak George Pataki, New York akkori kormányzója társaságában. Gogolák László és felesége akkor személyesen is találkozott a legendássá lett unokatestvérrel.
S. Tóth János