Amikor először hívom Kovalcsik Pétert (57 éves), a telefonja üzenetrögzítője kapcsol be. Ez önmagában még nem lenne meglepő egy elfoglalt üzletember esetében, viszont a géphang mintha kínaiul szólalna meg. S valóban, utóbb kiderült, az egykori legendás hokikapus tényleg a Távol-Keleten járt a minap, nevezetesen Hongkongban. A világ egyik kereskedelmi és gazdasági központja nem ismeretlen úti cél a számára, hiszen már a kilencvenes évek legelején a játékipar fővárosának számító metropoliszból importálta cége a legújabb termékeket. Merthogy játékos-pályafutásának befejezését követően Kovalcsik Péter szinte teljesen elszakadt a jégkorongtól, és kereskedőként épített új karriert. A Gulliver-csoport az évek során Magyarország vezető játék-nagykereskedő cégévé nőtte ki magát. Noha a vállalat 2007 óta belga tulajdonban van, Kovalcsik Péter a mai napig a Gullivernél dolgozik, mégpedig kereskedelmi igazgatóként.
Ezért aztán amikor végül sikerül telefonon beszélnünk egymással, rögvest azt ajánlja, találkozzunk az irodájában. A Gulliver központja, ami valójában egy hatalmas raktáráruház, a főváros határában az M3-as autópálya mellett, több más nagy cég áruháza, telepe mellett található. Valamivel a megbeszélt időpont előtt érkezem, így van időm megbámulni az épületet, amelynek egyik sarka úgy fest, mintha színes játékkockákból rakták volna össze. A főbejárat előtt a névadó regényhősről, Jonathan Swift legismertebb története főszereplőjéről mintázott szobor áll. Gulliver egyik kezével a kalapját emeli meg éppen , a másikkal a liliputiak hajóját tartja a magasba. Íme, egy alkotás, amihez nem kell művészettörténeti kalauzt mellékelni, hogy megpróbálhassuk kitalálni, mit is akart mondani vele a szobrász...
Az épületbe belépve a recepciós hölgy azt kéri, csak a megbeszélt időpontban kopogjak be Kovalcsik Péter ajtaján, mert az igazgató úr rendkívül elfoglalt. Nos, ez tényleg igaz, a beszélgetésünk során ugyanis sűrűn csörög vendéglátóm mobilja, ő azonban csak a legfontosabb hívásokra felel. Egy-egy ilyen szünet jó alkalom arra, hogy a látogató körbepillantson az elegáns irodában, amely a sok-sok vitrinbe zárt játék miatt inkább tűnik a gyermekek álomországának, mint egy szigorú cégvezető birodalmának.
Bár Kovalcsik Péter sikeres üzletember, élete manapság nem zajlik a nagy nyilvánosság előtt. Nem virít a képe a címlapokon, nem visszatérő vendége a televízióknak. Mégis: aki emlékszik rá játékoskorából, azonnal megismeri. Noha több mint két évtizede visszavonult az aktív játéktól, most is úgy fest, mint hokis fénykorában; sportos alkata mit sem változott. Mintha csak olvasna a gondolataimban, elmeséli, hogy miután Székesfehérváron végleg leadta a szerelését, teljesen megszűnt a kapcsolata a hokival. Ám néhány évvel ezelőtt Mészöly András unszolására újra beállt a kapuba, mi több, 2002-ben tagja volt az öregfiúk-vb-nek kikiáltott vancouveri tornán aranyérmet szerző magyar válogatottnak. Ekkor egy-két esztendőn át megint kapkodta a korongokat, de mivel a védést és a munkáját nem tudta összeegyeztetni, inkább eltette a szekrény mélyére a felszerelését. „Máig azt érzem, hogy öt perc alatt képes lennék visszarázódni a játékba, ami persze nem így van” – mondja. A kondíciójára ellenben tényleg büszke lehet, s ezt a tenisznek köszönheti. Rendszeresen üti a labdát, „...olyan színvonalon, mint aki a harmincas évei közepén ismerkedett meg érdemben ezzel a csodálatos játékkal.”
Miközben kölcsönösen névjegyet keresünk, megkérdem, mi a slágerjáték manapság, mi volt a legkelendőbb 2010 karácsonyán? Kiderül, hogy a gyerekek új kedvencei a japán anime sorozat, a Bakugan figurái. De Kovalcsik Péter rögvest hozzáteszi: a mai világban abból lesz kapós portéka, amiről a kereskedők, a szakma el akarja hitetni, hogy az slágerjáték, és reklámkampányokkal alaposan megtámogatja. Amúgy meg a figyelem újabban megint a kreatív játékok felé fordult. A szülők szívesen veszik, ha a gyerekeik nem csak szórakozik, hanem játék közben gondolkodik is. Házigazdámnak persze kis srác korában egészen más játékok kötötték le a figyelmét, mint a mai gyerekeknek: az ő kedvencei a matchbox autók voltak. „Van is egy kisebb gyűjteményem, nagyjából ötven-hatvan darab. A legbüszkébb mégsem erre, hanem az antik mackóimra vagyok. Egyszer majd szeretném egy kisebb múzeumban kiállítani őket” – árulja el. Kiderül, a gyűjteményében 110 éves darab is akad, amúgy meg a régi mackók gyűjtésének például Németországban valóságos kultusza van. Egy magyar fanatikus, ha szerencséje van, az Ecserin is rábukkanhat egy-egy értékes darabra, de eljárhat mackó-aukciókra is Nyugat Európába.
Kovalcsik Péter játékok iránti vonzódását nemigen kell magyarázni. Édesapja műanyaghegesztő kisiparos volt, s többek között játékok gyártásával is foglalkozott. A felfújható úszógumitól a kacsintós pénztárcáig széles volt a palettája, a fia pedig az áruk terítésében segítette. Egész ifjú korában a vérébe ivódott tehát a kereskedés.
Az viszont a legkevésbé sem állítható, hogy hokisként is családi tradíciót követett volna. A famíliában ugyanis égen-földön nem volt jégkorongozó. Szó se róla, Péter is a véletlenek sorozatának köszönheti, hogy végül beállhatott a gólvonal elé. A történet úgy indult, hogy a gyerkőc Kovalcsik Péter nagyon szeretett korcsolyázni. Egy alkalommal a városligeti műjégen rábeszélték arra, menjen el egy hokis válogatásra. A toborzók a Spartacusnak kerestek fiatalokat, és a Jégszínházhoz rendelték az érdeklődőket. Főhősünk annak rendje és módja szerint megjelent a megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen, ahol egyszer csak felbukkantak a KSI hokisai. A sportiskolások kísérője megkérdezte a kis Pétert, miért ácsorog a Jégszínháznál. Amikor kiderült, hogy a srác hokis szeretne lenni, kiadta az utasítást: „Ne várj te itt senkire, állj be a sorba, és gyere velünk!” Így lett Kovalcsik Péter a KSI játékosa.
S hogy ki volt a rejtélyes úriember? Nos, Jakabházy László, a magyar hoki emblematikus, ugyanakkor maga körül számos vihart kavaró alakja.
„Egy hétig én is mezőnyjátékos voltam, de aztán megláttam egy edzésen Vedres Mátyást a kapuban, s azonnal eldöntöttem: én is kapus akarok lenni!” – meséli. Hiába voltak kék-zöld foltok a testén egy-egy meccs vagy tréning végén, az ifjú Kovalcsikot már kirobbantani sem lehetett volna a gólvonal elől. Nincs mese, beleszeretett a posztjába, a hokiba. Ráadásul megismerkedett egy nála egy évvel fiatalabb sráccal, bizonyos Kovács Csabával, akivel aztán életre szóló barátságot kötött. A magyar szövetség mai szakmai alelnökével nem csak a jégen értették meg egymást tökéletesen, hanem a civil életben is. Jellemző, hogy valamennyi üzleti vállalkozásukat (így a Gullivert is) együtt indították el. Mi több, egy leány testvérpár egy-egy tagját vették feleségül, így szegről-végről rokonok is lettek. A két Kovalcsik és a két Kovács volt aztán az a négyes fogat, amely az üzleti életben elképesztő sikereket ért el.
De most még vissza a hoki világába! Kovalcsik Péter nem tagadja, kamaszként akadtak olyan pillanatai, amikor hátat akart fordítani a sportnak, „...édesapám azonban szerencsére ezt nem engedte meg.” Kovalcsik papa nem csak lelkes szurkolója volt fiának, hanem tulajdonképpen sporttörténelmi szerepet is játszott a sportágban. Ő volt tudniillik az első, aki egy csehszlovák ötletet átvéve, gipszminta alapján az első hazai kapusmaszkokat legyártotta. Ezek természetesen nem hasonlíthatóak a mai, modern felszerelésekhez, korántsem voltak olyan biztonságosak. Ezt évekkel később maga Kovalcsik Péter a saját bőrén is megtapasztalta. Fél évvel a legendás 1983-as budapesti vb előtt ugyanis egy Jugoszlávia elleni meccsen súlyos baleset érte (persze akkor már nem a papa arcvédője volt használatban). Kivetődött a korongért, ám a pakk a lövés nyomán befúródott az arcvédője alá. A sokktól először nem érezte a fájdalmat, de pillanatokkal később, amikor megpróbálta kinyitni a száját, azt látta, hogy körös-körül minden csupa vér. „Két helyen törött el az állkapcsom. Még odakint, Ljubljanában kórházba kellett vinni. Az orvosok azzal biztattak, hogy itt a pályafutásom vége... Nyolc hétig voltak összedrótozva a fogaim, s mivel enni nem tudtam, tizenegy kilót leadtam” – idézi fel a hátborzongató esetet. Szerencsére az állkapcsával ellentétben a sportkarrierje nem törött ketté, sőt, a Budapest Sportcsarnokban megrendezett vb-n már ő állt a kapuban.
De még mindig visszatérve az ifjúkori időszakra, azt mondja, egy 1968-as siker tartotta benn végleg a hokiban. A KSI ificsapatával akkor nyerték meg a Dózsa által megrendezett tornát. A lilák elleni meccs döntetlenül végződött, így szétlövés következett, és Kovalcsik Péter kapuját egyszer sem tudták bevenni! Ebből akár logikusan következhetett volna, hogy a tehetséges kapuvédő a Megyeri útra kerül a KSI-től (ahogyan Kovács Csaba lilába is öltözött), ő azonban inkább a Bp. Volánt választotta. „Bár a Dózsa és a Fradi is hívott, nem akartam úgynevezett sztárcsapathoz igazolni. Fontosabbnak éreztem a szakmai fejlődésem miatt, hogy minél több lövés kapjak a meccseken. Végül is az élet engem igazolt, hiszen örökös volánosként is lett egy bajnoki aranyam, és a válogatottba is be tudtam magam verekedni” – magyarázza.
A hetvenes évek első felében a szocialista Magyarországon elvben nem létezhetett profizmus, de az élsportolók valójában sportolóként keresték a kenyerüket. Még akkor is, ha voltak úgynevezett fal-állásaik. „Engem a Volán Tourist egyik irodájába dugtak be egy-két évre. Nyolcra jártam be, összeírtam ki mit akar reggelizni, bevásároltam a közértben, aztán indultam az edzésre. De arra is volt példa, hogy a hokisokat taxiellenőrnek rendelték ki. Nem egy trükköző sofőrt csíptünk el, ám jelentés sohasem készült. Ennek persze ára volt: a taxisok ingyen fuvarozgattak minket a városban” – idézi fel a hajdani kis magyar valóságot. Nagy pénzt egy Bp. Volán szintű csapatnál persze nem lehetett keresni, Kovalcsik Péternek például 2400 forint volt a bére. Jellemző, hogy egy-egy külföldi út során akár egy éves fizetésüket is megkereshették pluszban a sportolók – feltéve, hogy a vámosok is így akarták. Ha nem, akkor a vonatsínek melletti terület csak úgy feketéllett az ablakon kihajigált csempészárutól. Jégkorongos berkekben jól ismert történet, hogy a legnagyobb bukások egyike egy párizsi túra volt. Akkor magnódeckek, hifitornyok röpültek a vasúti töltésekre, mielőtt a vámosok lecsaphattak volna. „Mai fejjel már aligha érthető, de a hiánygazdaság idején egy-egy nyugati áru, mondjuk egy rágógumi vagy egy almaszappan, kisebb vagyont ért. A Kovács Csabával közös első vállalkozásainkhoz, a trafikhoz, a sportbolthoz mi is kintről hoztuk be az árut” – ismeri el. Kovalcsik Péter egyébként hokisként is folyamatosan dolgozott. Az érettségit követően a papa üzletébe segített be, a kereskedés volt a dolga. Ami nem jelenti azt, hogy lemondott volna a tanulásról: a TF-en szerzett sportvezetői diplomát.
A már-már idilli képbe váratlanul rondított bele, hogy 1977-ben a Bp. Volán vezetősége Székesfehérvárra vezényelte át a hokiszakosztályt. Fejér megye székhelyén akkor adták át a nyitott jégpályát, ám a városnak nem volt felnőtt hokicsapata. Nosza, a Bp. Volán letelepítette a saját jégkorongozóit, akik a folytatásban Székesfehérvári Volán néven versenyeztek. „Nem állítanám, hogy sugárzott rólunk az elégedettség a hír hallatán, de a vezetőknek viszonylag nyomós érvük volt a vonakodók meggyőzésére. Azt mondták, aki nem hajlandó Fehérváron játszani tovább, azt két évre eltiltatják. Ez hatott” – ismeri el kissé kesernyésen. Szerencsére később minden jól alakult. Már az első hazai meccsre vagy ezer szurkoló gyűlt össze, ami a Bp. Volán fellépésein korántsem volt jellemző. „A fővárosban a rokonok meg a fradisták jártak ki a mérkőzéseinkre, utóbbiak bekiabálásait tökéletesen lehetett is hallani... A fehérvári drukkerek viszont rögtön mellénk álltak, remek hangulatot teremtettek, mondhatni egymásra talált a csapat és a közönsége.” Olyannyira egymásra talált, hogy a Székesfehérvári Volán lett a magyar jégkorong-történelem első vidéki bajnoka. Kovalcsik Péter máig büszkén őrzi az aranyérmét, de önkritikusan elismeri, a szerencse alaposan a kezükre játszott. Egyrészt a megszűnt BVSC-ből kiváló játékosok érkeztek (például Palla Antal, Szajlai László, Kiss Tibor), másrészt a híres-hírhedt ferencvárosi házi balhé során a zöld-fehérek elveszítették alapembereik javát, a javarészt ifikkel felálló „maradék-FTC” pedig pontot sem tudott szerezni a három csapatos mezőnyben.
Kovalcsik Péter már 19 évesen válogatott lett, s világbajnokságon 1973-ban debütált. Noha a statisztikák nem a legmegbízhatóbbak azokból az évekből, saját számítása szerint 178 alkalommal viselhette a címeres mezt. A csúcsot természetesen az 1983-as C-csoportos vb jelentette. „A mai napig libabőrös leszek, ha arra a tornára gondolok. Abban az időben a fedett pálya itthon ismeretlen volt, így mi a BS jegén teljesen idegenül mozogtunk. Más kérdés, hogy a Budapest Sportcsarnokhoz azért volt némi közünk nekünk is, hiszen az épület alapozásához minket is kivezényeltek ásókkal, lapátokkal... Emlékszem, Észak-Korea ellen délelőtt játszottuk, s bár mi volánosok megszoktuk az üres lelátókat, mégis azon tanakodtunk, vajon milyen lesz majd egy ekkora teremben nézők nélkül hokizni. Majd' hanyatt estünk a meglepetéstől, amikor azzal szembesültünk, hogy munkaidőben is több ezren ülnek a nézőtéren. A Kínával vívott sorsdöntő összecsapáson már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, mégis ezrek rekedtek kint. Ám ezek az emberek sem mentek haza, hanem a BS előtt hallgatták a rádió közvetítését. A feljutást követően vagy egy órán át tartott az ünneplés, a szurkolók egyszerűen nem akartak mozdulni. A sikernek köszönhetően szürke kis hokisokból egyik pillanatról a másikra ünnepelt sportolók lettünk. A sajtó felkapott minket; mi tagadás, jó volt fürdeni a népszerűségben” – idézi fel legendás napokat. A felkerülésért fejenként 3000 forint volt a jutalom. Pont ennyibe került annak az egyenöltönynek egy-egy darabja is, amelyet a vb előtt a játékosok a saját költségükre készíttettek. Nem akartak pironkodni tudniillik a saját szurkolóik előtt, hiszen korábban igencsak szedett-vedett volt a mieink öltözéke. „Mindeközben azt láttuk, hogy egy svájci vagy egy osztrák együttesnél még az irhabundák is egyformák” – teszi hozzá. Majd arról beszél, hogy bár egyszer-egyszer sikerült bennmaradni, valójában a B-csoport már nem a mi szintünk volt.
Ha már a nagy diadaloknál tartunk, Kovalcsik Péter el nem mulasztaná megemlíteni, hogy a sors megadta neki: 2008-ban ott lehetett Szapporóban, amikor az utódok megnyerték a divízió I-es világbajnokságot, és feljutottak az elitosztályba. Elmondja, hogy ez legalább akkora meglepetés volt, mint az 1983-as siker.Azzal együtt is, hogy a közvélemény itthon általában elvárja, szinte megköveteli a bravúrt a válogatottól. Noha Svájcban, az A-csoportos vb-n elmaradt az újabb csoda, Kovalcsik Péter mégis a legszebb emlékei közé sorolja azt a tornát: „Több ezer magyar kísérte el a csapatot, s a mérkőzéseket követően a pályaudvaron olyan éneklést csaptunk, hogy a derék svájciaknak leesett az álluk. A kanadaiak is elhűlve figyelték, mit művel a magyar tábor a 0-9 ellenére. A csapat olyan ünneplésben részesült, mintha legalábbis aranyérmet nyert volna. Nem véletlenül mondták később a kanadaiak, hogy olyan érzésük támadt a fieszta láttán, mintha legalábbis ők maguk szenvedtek volna kilenc gól különbségű vereséget.”
Svájcban – jeles hokis múlt ide vagy oda – Kovalcsik Péter is egyike volt a lelkes magyar szurkolóknak. Nem is állom meg, hogy megkérdezzem tőle. miként viselte, hogy a válogatott kapusból egyszer csak a tévés műsorvezető Lilu papája lett. Azt feleli, eleinte persze furcsa volt „...hogy én vagyok a papája, s nem ő az én lányom”, de most már csöppet sem zavarja. Főleg, mert nem csak az idősebbik lánya, hanem immár a felesége is sokkal gyakrabban szerepel a híradásokban. Kovalcsikné Bátori Krisztina nagyjából negyven éves koráig élte a kétgyermekes, gondos anyukák mindennapi életét. Ám a lányok kiröppentek a családi fészekből, Krisztina pedig egy indiai utazása során mintegy varázsütésre beleszeretett a hegymászásba. Azóta Ács Zoltán állandó társaként a világ hét legmagasabb pontjából négynek nekiveselkedett, de járt az Északi- és a Déli sarkon is. „Állandó frászban vagyunk, amikor nekivágnak a világnak, mert a hegymászás – nincs mit szépíteni – életveszélyes hobbi. Engem egyáltalán nem vonz, csak egy lappföldi kutyaszán túrára kísértem el. De a mászáshoz képest az csupán lightos kirándulás volt” – magyarázza. Azon mindenesetre egy kicsit elmorfondírozunk még, hogy vajon a Himalája a rázósabb terep manapság vagy a magyar médiában, jelesül egy kereskedelmi televízióban dolgozni...
Ahogy már szó volt róla, a Gullivert, illetve a korábban szintén a Kovalcsik- és a Kovács-házaspár által tulajdonolt Star-Toyst 2007-ben megvásárolta a KBC Private Equity. Az addigi négy tulajdonos közül immár csak Kovalcsik Péternek van napi szinten, kereskedelmi igazgatóként köze a céghez. E tekintetben tehát elváltak az útjaik Kovács Csabával, aki időközben újra belevetette magát a honi hokiéletbe. Kovalcsik Péter nem zárja ki, hogy egyszer valamikor majd ő is aktív szerepet vállal a sportágban, de ehhez az kell, hogy felálljon az igazgatói székéből. Amíg azonban élvezi a munkát, nem szeretne váltani. Más kérdés, hogy olykor-olykor azért elcsábul. Tavaly például Szuper Levente nyári káposztásmegyeri kapusiskolájában vállalt „...egy kis edzősködést”. No, és ott van a família szeme fénye, Lilu kisfia, Dávid. Aki másfél éves, és a büszke nagypapa szerint a jövő télen már a jégen is megteheti az első lépéseket.
Hogy aztán hokis lesz-e belőle vagy a mamája példáját követve műugró, esetleg egészen más felé fordul az érdeklődése, most még lehetetlen megmondani. De ki tudja mi lett volna Kovalcsik Péterből, ha hajdanában a Jégszínház előtt egy bácsi nem kérdezi meg tőle, miért is álldogálsz itt fiacskám...?
Fotó: sports.webshots.com
