Amikor először keresem Deák Miklóst, a Ferencváros egykori nagyszerű csatára Spanyolországban veszi fel a telefonját. Már ötödik esztendeje járnak egy Malagához közeli kis településre, Torremolinosba. Nyolc-tíz hokis, szigorúan család nélkül, afféle „fiús buliként”. Az ötletgazda Egri János volt, a program évről évre azonos: tenisz és fürdés.
Másodszor Siófokon sikerült elcsípnem a 67 esztendős jégkorongozót, akinek – túlzás nélkül állítható – legfeljebb deresedő hajszálai sejtetik a korát, egyébként irigylésre méltóan príma kondícióban van. A nyarakat rendszeresen a Balaton partján tölti, ide menekül a fővárosból a forróság elől. A tenisz, kell-e mondani, a magyar tengernél is elmaradhatatlan része a hétvégéknek.
Ám szerencsére minden héten van egy nap, amikor Deák Miklós felkerekedik és visszatér a fővárosba. Nincs az a pénz ugyanis, amiért kihagyná a szerda esti teniszpartikat, amelyek már vagy húsz éve menetrendszerűen zajlanak. A résztvevők többsége ez esetben is egykori ferencvárosi hokis, így például Kereszty Ádám, Mészöly „Kandúr”, Kassai György, Horváth „Öcsi” vagy éppen Hajzer János, de e társasághoz tartozik a hajdani kiváló kosaras, Temesvári Ottó is. Ezt az interjút is úgy sikerült összehoznunk, hogy Deák Miklós vállalta, a kora reggeli vonattal feljön Budapestre. Végül úgy alakult, hogy a Corvin-negyed bevásárlóközpontjától kőhajításra lévő, polgári ízléssel berendezett lakásában ülünk le beszélgetni.
„Nyolcan jövünk össze szerdánként, páros meccseket játszunk. Ezek az összejövetelek azonban nem csak a sportról, a mozgásról szólnak, ezek baráti találkozók is. Mert bár napi kapcsolatban vagyunk egymással, ilyenkor szakítunk időt arra is, hogy leüljünk, és megbeszéljük a világ meg a sportvilág aktuális dolgait” – magyarázza. Mészöllyel egyébként a Balatonon is összejárnak, hiszen a zseniális centernek is Siófokon van nyaralója. S ők ketten nem csak a civil életben, illetve a teniszpályán értik meg egymást kiválóan: hosszú évtizedeken át nagyszerű lábtenisz-duót is alkottak, országos bajnoki címeket nyertek. A régi Budapest Sportcsarnok 1982-es megnyitásakor is pályára léptek, s győzelmükkel egy utazást nyertek az az évi spanyolországi labdarúgó-világbajnokságra. S Deák Miklós ott járt az arénában 1999-ben, a BS története utolsó napján is; az alagsori jégpályán esti edzésen vett részt. Másnap reggel a televízió híradására ébredt, amely arról szólt, hogy tűzvész tombol az épületben...
Hogy Deákék korosztályában mikor és mi okból ütötte fel a fejét a teniszláz, arra a csatár már nem emlékszik pontosan. Úgy rémlik neki, hirtelen jött az ötlet, és az egész csapat pillanatok alatt beleszeretett a játékba. Ahogy a síelés iránti közös rajongásnak sem volt semmiféle előzménye. Egyszer Chamonix-ban jártak egy tornán, a szabadidejükben felcsatolták a lécet, és a havas siklás olyannyira megragadta a társaságot, hogy azóta telente rendszeresen hódolnak e sportnak is. Teniszben ma már egyébként csakis páros meccseket vívnak, és Deák Miklós állítja, ahogy lejönnek a salakról, azonnal elfelejtik a kisebb összezörrenéseket. A késhegyre menő viták régen sem voltak jellemzőek, manapság viszont „...az sem baj, ha nem nyer az ember, csak üthesse a labdát, és barátok közt lehessen”.
Ha ilyen nagy a fehér sport iránti rajongása, adódik a kérdés, vajon miért nem ebben a sportágban próbált szerencsét. Deák Miklós azt mondja, meglett volna rá a lehetősége, hiszen a lakásuk közelében volt egy teniszpálya, ahová rendszeresen le is jártak a haverjaival. Csakhogy mindig leszerelték a hálót, és tenisz helyett inkább futballoztak, konkrétan kiskapuztak. „Sajnos – mondja egy halk sóhaj kíséretében, aztán hozzáteszi –, de hát számomra akkoriban a futball körül forgott a világ.” A zuglói Ilka utcában felcseperedő srácot azonban nem csak a labdarúgás érdekelte, minden sportért rajongott.
„Zugló volt akkoriban a legjobb hely Budapesten. Tőlünk karnyújtásnyira volt a Millenáris, a sportcsarnok, de nem kellett sokat gyalogolni ahhoz sem, hogy kijussunk a Városligetbe. Az első időkben a Népstadion helyén még egy homokbánya működött, oda jártunk "csillézni". Bemásztunk a csillékbe, aztán az utolsó pillanatban, mielőtt a csille lebukott volna a mélybe, kiugrottunk belőle. Ha ezt az őr észrevette, alaposan megkergetett minket. A Népstadionba és a környező létesítményekbe sosem vettünk jegyet, ismertük az összes kiskaput. Lehetett akárhány jegyellenőr, mindig átsurrantunk közöttük. A hétvégéket rendre a sporteseményeken töltöttük. Emlékszem, 15 ezer ember is összejött olykor egy kerékpárosversenyre, tömegek figyelték a ligeti motoros futamokat. Ott voltunk a Honvéd bokszolóinak meccsein, ámulva néztük, mire képesek a kaucsuklabdával Jónyerék. Az igazi ünnep persze az volt, amikor az Albert és Varga fémjelezte ferencvárosi futballcsapat pályára lépett. Nem létezett olyan meccs, amelyről én hiányoztam volna.”
Deák Miklós egészen belelkesül, amikor a régi emlékeket felidézi. De az még mindig rejtély, hogyan keveredett a hokisok közé. Nos, mint kiderül, meglehetősen prózai a történet.
„Telente rendszeresen jártam korcsolyázni a műjégre, így amikor az István Gimnázium igazgatója, aki egy személyben a gyeplabdaszövetség elnöke is volt és a jégkorongban is tevékenykedett, megkérdezte, kinek van otthon korcsolyája, én jelentkeztem. Tizenöt évesen így kezdődött a jégkorongos pályafutásom. Szívesen kipróbáltam magam a jégen, mert bár a futballt imádtam, s talán nem is voltam ügyetlen, úgy éreztem, ott túlságosan nagy a konkurencia. Arra pedig gyorsan ráéreztem, hogy a hoki a világ legcsodálatosabb játéka. Mivel a gimnázium és a Bp. Építők között szoros együttműködés volt, természetesen én is az Építőknél kötöttem ki. 1959-et írtunk ekkor.”
Az Építők a nagy klubok árnyékában meghúzódó nevelőegyesület volt akkoriban. Az utánpótlásképzésben viszont meghatározó szerepe volt, ebből a műhelyből került ki többek között Jakabházy László, Boróczi Gábor, Horváth Öcsi, Szeles Dezső és a később játékvezetőként jeles karriert befutó Tejfalusy Béla is. A Deák-szülők ugyan némi csodálkozással fogadták fiúk sportágválasztását, de nem ellenezték azt. A kis srácként apró termetű Deák Miklós a legtöbbet a felszerelésekkel bajlódott. Szinte minden darab kétszer akkora volt, mint ő, ezért kénytelen volt őket így-úgy a saját méretére igazítani. De ezzel együtt is úgy festett – saját bevallása szerint – a mezében, mint aki valamiféle pufajkába búj belet... Persze a lényeg nem ez volt, hanem a játéktudás. Márpedig az ifjú Deák villámgyors volt, remekül látott a pályán, a vérében volt a kombinatív játék.
„Ha jól emlékszem, 1964-ben mutatkoztam be a felnőtt élvonalban. Telente jégkorongoztam, a nyári időszakban pedig gyephokiztam. Igaz, az is előfordult, hogy összecsúszott a két szezon. Ilyenkor szombatonként gyeplabdameccsre öltöztem be, másnap meg hokis szerelésbe bújtam. Noha a két sportág között vannak átfedések, korántsem törvényszerű, hogy aki az egyikben jó, az a másikban is kiemelkedően teljesít. Sőt, inkább ez a kuriózum. Előfordulnak persze kivételek, ilyenek voltak a Losonczy fivérek, Czerva Csaba vagy éppen Simmel Jani, s talán nem szerénytelenség, ha jómagamat is ide sorolom. Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy a hatvanas évek közepétől zsinórban hatszor lettem magyar bajnok az Építők gyeplabdacsapatával, majd az 1970–71-es szezontól sorozatban tíz aranyérmet gyűjtöttünk a Fradival a jégkorongbajnokságban.”
Mielőtt azonban Deák Miklós zöld-fehérbe öltözött volna, még tett egy kitérőt a Vörös Meteornál. Gimnáziumi osztálytársa, a már említett Czerva Csaba édesapja akkoriban épp a Meteornál edzősködött, s így Miklós két szezonra csapatot váltott. Közben a kortársai többsége is búcsút intett az Építőknek, Horváth Öcsi például a Fradiba került. Utóbb ez az átigazolás meghatározta Deák Miklós életét is.
„A Ferencvárosba abban az időben nem bejelentkezett az ember, hanem hívták. Már persze akkor, ha a szakvezetőség meg a hangadó játékosok erre méltónak találták az illetőt. Számomra óriási szakmai elismerést jelentett, hogy Horváth Öcsiék ajánlására az FTC-hez kerülhettem. Ez azonban nem azt jelenti, hogy automatikusan helyem lett a csapatban – azt ki kellett harcolnom. Ami csöppet sem volt könnyű feladat, mert rengeteg jó hokis játszott akkoriban a Fradiban. Annyi szerencsém mégis volt, hogy éppen elkezdődött egy őrségváltás. Néhányan abbahagyták, mások távoztak, tehát több lehetőség adódott a fiatalabbak előtt.”
Mivel jó néhány sorban megfordult, nemigen akarja kiemelni egyik triót sem. Ám némi unszolásra végül azt mondja, a legerősebb hármas fogat, amelynek tagja lehetett, talán a Póth János, Bikár Péter, Deák Miklós sor volt. Ebben a felállásban két-három szezont húztak le együtt.
A Ferencváros pedig a hetvenes években végig uralta a magyar hokit. A zöldek zsinórban tízszer végeztek az első helyen. Deák Miklós számára a legemlékezetesebb az első diadal volt – 1971-ben épp az örök rivális Újpest otthonában hódították el a bajnoki címet –, no és persze a tizedik. E diadalsorozatnak heten voltak végig a részesei, köztük Deák Miklós. Aki azt mondja, a sikereket nem lehetett megunni, újra és újra nyerni akartak. A nagy menetelésnek szerinte két titka lehetett: egyrészt, hogy a Ferencvárosban a sok klasszis képes volt csapatként együtt dolgozni, no meg a közönség támogatása. Akkoriban rendszeresen négy-ötezer néző előtt léptek pályára, a Dózsa ellen kétszer ennyien is összejöttek, ám a publikum többsége ilyenkor is az FTC-t támogatta. „Csak aki ezt átélte, az tudja, milyen erőt ad, amikor ennyi ember buzdítani kezdi a csapatot” – jegyzi meg. Motivációnak ugyanakkor az sem volt jelentéktelen, hogy bajnokként külföldre mehettek túrázni, kupameccseket vívhattak; abban az időszakban tudniillik a határt átlépni csöppet sem volt mindennapos rutin. Sőt... A kérdésre, hogy a lilák hogyan viselték a ferencvárosi egyeduralmat, egyetlen szóval felel: „Rosszul...” Emiatt aztán – érthetően – nemigen alakultak ki szoros barátságok a két csapat tagjai között. A kölcsönös tisztelet ellenben megvolt, s így a válogatottban képesek voltak egymásért küzdeni.
Ami a nemzeti együttest illeti, Deák Miklósnak úgy rémlik, nagyjából harmincszor vehette fel a címeres mezt. Már az 1968-as vb-n ott lehetett volna, de a világbajnokság előtti utolsó bajnokin – még a Meteor játékosaként, a Dózsa ellen – eltörte a kezét. Noha a találkozónak nem volt tétje, az ifjú Deák nagyon meg akarta mutatni, s ennek az lett a vége, hogy amikor egy hosszan meglőtt korong után iramodott, ütközött a kapuslegendával, Vedres Mátyással, majd nekiesett a keresztvasnak. A sérülések egyébként nem kerülték el, igaz, ebben szerepe volt annak is, hogy kis termetű hokisként az ellenfelek nem mindig kímélték... Végül összesen két világbajnokságra jutott el: egyszer Csíkszeredában, egyszer pedig Hágában járt. A nemzetközi hírnévről tehát lemaradt, éppúgy mint számos klasszis mifelénk. Deák Miklós azonban utólag sem bánkódik ezen. Úgy véli, amit lehetett, kihozott a játékoskarrierjéből. Sőt, talán többet is, hiszen ahhoz képest, milyen kevesen jégkorongozhattak, s nekik is milyen sanyarú körülmények jutottak, világszám volt mindaz, amit elértek. Az öregfiúk-válogatott egyik kanadai túrája során a vendéglátók nem is akarták elhinni mindazt, amit a sportág hazai lehetőségeiről meséltek. Szerintük ugyanis ilyen sivár háttérből nem nőhetnek ki ilyen remek hokisok. „Szó se róla, talán sok minden másként alakul, ha akkoriban valamelyik pártvezér fia jégkorongozik” – teszi hozzá kesernyés mosoly kíséretében.
Az aktív játékkal 1981-ben hagyott fel. „Már 35 éves voltam, és éreztem, hogy kezdek kikopni a csapatból” – magyarázza az akkori döntését. A búcsú azonban nem volt végleges. Igaz, sem edzői, sem sportvezetői ambíciókat nem táplált sohasem, viszont csatlakozott az öregfiúk csapatához. Hetente kétszer voltak jégen, eljutottak a kanadai és a németországi korosztályos vb-re is. Deák Miklós túl a hatvanon is lelkesen kergette a pakkot, és saját bevallása szerint máig sem tette volna le az ütőt, ha nem romlik meg a látása. Így azonban szemüveget kellett készíttetnie, a szemüvegben viszont a sisak alatt gyorsan és könnyen bepárásodott, ami akadályozta a játékban. Ezért aztán három éve végképp visszavonult.
Mindeközben a civil élete is összefonódott a hokival. Vagy két évtizeden át együtt dolgozott Kassai Györggyel. Annak idején vendéglátóipari technikumot végzett, szerencsét próbált a maszek vendéglátásban, majd miután az üzlete „megdöglött”, öt évet töltött Passauban egy sétahajón, aztán újabb öt esztendőt a Mahart konferenciahajóján. Kassai Györggyel legutóbb a Ferihegy 1-en lévő étteremben dolgozott együtt, ám amikor bezárták a terminált, el kellett jönniük. „Azóta nyugdíjasként élem a napjaimat” – mondja.
Bár a lakást jó néhány hokis trófea díszíti, egyelőre senki sem lépett a családból Deák Miklós örökébe. Azzal együtt sem, hogy mindkét fia hokizott. Attila amatőr szinten, Csaba viszont beverekedte magát az FTC első keretébe. Sőt, az inline-válogatottnak is tagja lett, járt világbajnokságon és kétszer megválasztották a sportágban az év legjobbjának. Ma már azonban egyik fiatalember élete sem a jégkorongról szól, ráadásul meglehetősen messzire sodorta őket az élet: Attila Svédországban, Csaba Dániában él.
„Ha a szövetség küld jegyet a válogatott valamelyik meccsére, arra kimegyek, de a Sapa Fehérvár EBEL-mérkőzéseit inkább tévében nézem meg. Le a kalappal Ocskay Gábor előtt, aki ilyen fantasztikus hokibázissá tette Fehérvárt. Szurkolok neki, hiszen régi barátok vagyunk, annak idején játékosként jó néhányszor szembe kerültünk egymással. A Fradit élőben akkor láttam legutóbb, amikor a két kanadai NHL-hokis ide szerződött – ennek pedig már nyolc éve. Szomorúsággal tölt el, hogy ez a nagy hírű szakosztály esztendők óta ilyen sanyarú körülmények között tengődik. Igaz, nem csak a hokisok helyzete méltatlan a hagyományokhoz, maga a Ferencváros sincs a helyén kezelve. A szocialista időszakban megszoktuk az állandó ellenszelet, de mintha valahol valakik a mai napig nem akarnák, hogy a Fradi végre az őt joggal megillető, méltó helyre kerülhessen a hazai sportéletben...”
S. Tóth János
