Kis Gömb utca. Egy csendes szeglet Angyalföld sarkán, a XIV. kerület határán. Itt, a 26. szám alatt található az Eredeti Ziegler Ostya Kft. székhelye, üzeme. Az épület szépen felújított, de nincs benne semmi hivalkodó. Sehol egy fényreklám, sehol egy lobogó céges zászló, sehol egy villogó névtábla. Mindössze a falra festett céges embléma árulja el, milyen vállalkozás működik a falai között.
A csengetésre fehér köpenyes, fehér sapkát viselő hölgy nyit ajtót, s kalauzol az ügyvezetői szobáig. A szűk folyosón balra az első helyiség Ziegler Péteré. A falakon, a szekrényekben a cég történetét feldolgozó fotók, kupák, szakmai elismerésről tanúskodó oklevelek sokasága. Közöttük szerényen meghúzódik egy fénykép, amely házigazdánkat ábrázolja a magyar válogatott mezében, kezében hokibottal.
Ziegler Péter profi interjúalany, szinte kérdezni sem kell, s máris visszarepülünk az ötvenes évek elejére (ugyanakkor rögtön az elején jelzi, hogy bár megtisztelőnek tartja a megkeresésünket, önmagát semmiképpen sem tartja hokilegendának). Szóval Péter és a bátyja, János ebben az időben állandó látogatók voltak a városligeti műjégpályán. Igaz, nem kellett sokat utazniuk, hiszen a család a Városligettől egy ugrásnyira, a Köröndön lakott a 94. szám alatt. A lakótömb eredetileg Ziegler-papa (vagyis Ziegler Tibor) apósa, az egykori országgyűlési képviselő Fontány Béla tulajdona volt, ám az államosítás során elvették azt a jó módú nagybirtokostól. A Ziegler família a földszinti lakásba szorult vissza, ráadásul Ziegler Tibor és felesége, Fontány Lili Lívia (vagy ahogy becézték, Lya) hosszú időre munka nélkül maradt. Nagy nehezen jutottak csak álláshoz; teherautó-sofőrként hordták szét a szenet a fővárosban. Sztálin halála után Nagy Imre új gazdaságpolitikát hirdetett meg, s a hatóságok immár engedélyezték új iparengedélyek kiváltást. Ziegler Tibor és Lya asszony arról nem is álmodhatott, hogy visszaszerezik a férj édesapjának kenyérgyárát, amely az Eredeti Ziegler Ostya Kft.-nek manapság otthont adó Kis Gömb utcai épületben működött. Így aztán gondoltak egyet, és a konyha, a spájz és az egyik cselédszoba összenyitásával kialakítottak egy mini ostyaüzemet a köröndi lakásban, s mellé az udvarban egy boltot is nyitottak. A vevők sora rendszerint a mai Andrássy útig kígyózott…
A kisiskolás fiúk, Péter és János ebben a világban nőttek fel. S nap-nap után szembesültek az országra erőszakolt rendszer valódi természetrajzával. Például azzal, miként bánik a polgári világból megmaradt értékekkel. A Zieglerék fölötti első emeleti lakás, amelyben hajdan maga Fontány Béla élt, az államosítás során „köztulajdonba” került, a hatalmas értéket képviselő berendezés azonban – papíron – a családé maradt. Csak a tölgyfa tálalószekrény két és fél tonnát nyomott. A lakás sorsa önmagában megérne egy misét: lakott benne a budapesti városparancsnok, aztán az MTK sportklubé lett, majd a Textiles tánccsoport gyakorolt itt („Képzelheti, micsoda dübörgés volt a fejünk felett, amikor elindult egy-egy próba.”), sőt egy időben még Demján Sándor irodájaként is funkcionált.
Ziegler Tibor és az ostyareceptekkel remek érzékkel kísérletező felesége maguk is rajongtak a sportért. A papa, aki – Ziegler Péter szavaival élve – „…az éjszakai életnek is virtuóza volt”, remekül teniszezett, Lya asszony pedig kiváló lovas volt. A Rákosi-korszak sanyarú éveiben persze eszükbe sem juthatott efféle „úri huncutság”, viszont a gyerekeiket kifejezetten ösztönözték a sportolásra. „Sokat, persze, nem kellett nógatni minket, mert a tanítás után otthon bedobtuk a táskánkat a sarokba, s telente már indultunk is a Városligetbe. Este fél tíz körül a hótoló zavart le minket a műjégről” – mondja Ziegler Péter. A lelkes korcsolyázgatásról egy véletlennek köszönhetően váltott át a két fivér a hokira. Az akkor még sofőrködő papa egyik kollégájának, Vagyóczky Istvánnak feltűntek a jégen ügyesen mozgó Ziegler-gyerekek. A Meteor a válogatott hátvédje rábeszélte Tibor papát, vigye le a srácokat a klubja egyik edzésére. Akkoriban az utánpótlás alsó évfolyamai még nem bomlottak korcsoportokra, minden gyerek együtt tréningezett. A gyakorlást követően pedig beültek a Meteor öltözőjébe, s hallgatták az aktuális sztorikat. „Kenderesi Balázs, Havas Robi és a későbbi tv-riporter, Egri János vitték a szót” – mondja. S persze élőben látták játszani a korszak legendáit, így például Hircsák Istvánt.
„Abban az időben a kapusok még nem viseltek fejvédőt, így meccsről meccsre mindenki megcsodálhatta Hircsák sűrű fekete haját – meséli Ziegler Péter. – Az Európa-szerte megsüvegelt zseniális kapuvédő kissé hiú férfiember volt. Minden meccs előtt gondosan befésülte a frizuráját a korszak kedvelt haj-olajával, a brillantinnal. Ettől aztán csak úgy csillogott a feje. No, több se kellett a Fradi-tábornak, amikor Hircsák a koronghoz ért, már zúgott is a lelátón, hogy Brill!, Brill, Brillantin! Hircsákot egyébként ravasz kapusként tartották számon. Volt egy trükkös mozdulata, amivel villámgyorsan el tudta tüntetni a kesztyűje alatt a korongot. Nem egyszer a gólvonalon túlról húzta vissza a pakkot, de mire a bíró feleszmélt, ő már ártatlan képpel felmutatta a korongot. Amikor 1958-ban az Újpest berlini túrája során meglépett a csapat pénzével, a játékostársai körében egyik pillanatról a másikra látványosan zuhant a népszerűségi mutatója. Ám amidőn a hetvenes években hazajött egy válogatott meccsre, éppen azok dongták körül a legjobban, akik a disszidálásakor a leginkább fújtak rá…”
A forradalmat követően a jégkorongozók, így a Vörös Meteor is, átköltöztek a Városligetből a Millenárisra. Itt aztán kis híján félszakadt Ziegler Péter hokis karrierje: „Abban az időben maga volt a csoda, ha az ember a szertárostól kapott egy egyesületi korcsolyát. Nos, én egy csehszlovák koriban edzhettem, ám a csapathoz került egy srác, az edzőnk pedig inkább őt favorizálta. Így aztán át kellett adnom neki a csodakorcsolyát. Ezen úgy megsértődtem, hogy egy évig a csapat felé sem néztem. Ma már persze tudom, hogy hülyeséget csináltam, hiszen nagyjából tizennégy éves lehettem, és az ember ebben az életkorban fejlődik a legtöbbet.”
Szerencsére Ziegler Péter számára volt visszaút, pedig a Vörös Meteornak abban az időben igencsak erős ifiegyüttese volt. Ott játszott többek között Rozgonyi György és Cerva Csaba is. Nyertek ifibajnokságot és Béke Kupát is.
A játékerejükhöz egyetlen adalék: „Két fordulós volt az ifibajnokság, s mi az első kör elején az Építőkkel mérkőztünk. Olyannyira indulatos meccs volt, hogy egy adott pillanatban tömegverekedés robbant ki a jégen. S ami egyáltalán nem szokványos: nem csak ököllel, hanem botokkal is csépeltük egymást. Az egyik Építők-játékosnak egy jól irányzott suhintás nyomán tizenkét centis seb keletkezett a fején… A fegyelmi bizottság nem vacakolt, mindkét csapat valamennyi hokisát eltiltotta az első kör hátralévő mérkőzéseitől. Így a második forduló előtt összesen két pontunk volt. A folytatásban azonban olyan parádés menetelést vágtunk ki, hogy végül mi állhattunk fel a dobogó tetejére.”
Ziegler Péter 18 éves volt, amikor 1961-ben felkerül a Vörös Meteor felnőtt keretéhez. A második sorban kapott helyet Rozgonyi György és Szlávy István mellett, és ők hárman igen gyorsan egymásra hangolódtak. A folytatásban már ez a trió szerezte a csapat góljainak túlnyomó többségét. Az 1962–63-as szezonban óriási csatában bajnokságot nyertek – egyetlen ponttal előzve meg az Újpestet! Az aranyérmes együttesnek a két Ziegler is oszlopos tagja volt. Az 1964-es olimpiára készülő válogatott keretébe is bekerültek, Innsbruckba azonban már csak Ziegler János jutott el, mert a műegyetem villamosmérnöki karára járó öccsének muszáj a tanulásra összpontosítania. „Jánost remek fizikai adottságokkal áldotta meg az ég. Elképesztő volt az indulási sebessége, így a leggyorsabbnak számító hokisokkal, Zsitva Viktorral és Horváth Öcsivel is képes volt tartani a lépést. Kőkeményen bekkelt, nem fél az ütközésektől, remek hátvéd volt” – mondja a testvéréről. Ziegler Péter hokis pályafutása legnagyobb sikereként a tamperei vb-t említi, amelyen a B-csoportban negyedik lett a magyar válogatott. Ez az összesített rangsorban az igen előkelő 10. helyezést jelentette.
A Ziegler fivérekre figyelt a Ferencváros, és a hatvanas évek közepén mindketten átigazoltak a zöld-fehérekhez. A Meteor akkor már kezdett szétesni, hiszen az alapemberek közül távozott például Rozgonyi György és Siba Ferenc is; ők a BVSC-t választották. Noha Péter világ életében csatár volt, a Fradinál még azt is bevállalta: visszahúzódik a védelembe, hogy jobbhátvédként a testvérével együtt szerepelhessen. Nem sokára jött az első siker, 1967-ben az FTC nyerte meg a bajnokságot. Igaz, ez az aranyérem hajszálon múlott, hiszen a Ferencváros és a BVSC az alapszakaszt meg a rájátszást is azonos pontszámmal fejezte be, csak éppen a zöldeknek jobb volt a gólkülönbségük.
Ziegler Péternek ez a második, és egyben az utolsó felnőtt bajnoki aranya. Három évvel később ugyanis a Dózsa elleni egyik bajnokin Hajzer Jánostól kapott egy kőkemény bodicseket.
„Szabálytalan volt az ütközés, Hajzer alaposan elintézett, de a bíró még csak nem is sípolt. Annyi erőm maradt, hogy kivonszoljam magam a kék vonalon kívülre, nehogy miattam lesen akadjon el a támadásunk, de aztán már úgy kellett levinni a jégről. Elszakadtak a szalagok a térdemben, tizenegy hétig voltam gipszben. Sajnos, a szalagok nem jól forrtak össze, operálni kellett volna a lábamat. Ez megadta a végső lökést ahhoz, hogy a folytatásban már a civil életemre koncentráljak. Villamosmérnökként dolgoztam, ám amikor 1970-ben édesapánk megbetegedett, betársultam a családi vállalkozásba.”
Tizenegy évig tartott a hokimentes élet, ekkor azonban a lilák néhai kapuslegendája, Vedres Mátyás rábeszélte a pomázi újrakezdésre.
„Hat év alatt bajnoki címet szereztünk, s eljutottunk néhány helyre Európában. Ezt követően játszottam a Mészöly Kandúr vezette Fradi öregfiúkban is. Még Kanadában is megfordultunk, s ehhez az időszakhoz köthető életem legjobb túrája. A finneknél jártunk, akik abban a tíz napban a tenyerükön hordoztak minket. Érdekes, hogy a ferencvárosi kötődésem ellenére az Újpestből is sok barátom volt és van.”
Adja magát a kérdés: nem jutott-e eszébe annak idején, hogy a Megyeri útra igazoljon? De végiggondolva a család 1945 utáni hányattatásait, a legkevésbé sem meglepő, hogy Ziegler Péter nem kívánkozott a Belügyminisztérium fennhatósága alá tartozó, a rivális szurkolók által csak „rendőrcsapatként” emlegetett Dózsába...
Ha a hokibotot le is tette, a sporttól azóta sem szakadt el. A nagy szerelem immár a tenisz, de édesanyja példáját követve megtanult szörfözni is.
„Anyám fantasztikus asszony volt, hetven évesen állt először szörfdeszkára. De van olyan fotónk, amely nyolcvan esztendősen készült róla a habok tetején. Én magam versenyszerűen vitorláztam, amikor volt egy saját finn dingim, illetve évente egy hetet mindig síelek.”
A teniszt nem csak űzi, a tévében is rendszeresen nézi.
„A fiam szenvedélyes Roger Federer-rajongó, én viszont minden alkalommal a gyengébb játékosnak drukkolok. Ez az évek során rendszerint Federer ellenfele volt, így aztán időről időre parázs viták robbantak ki közöttünk Zolival. Ezt elkerülendő manapság inkább már nem beszélünk a teniszről…”
Ziegler Péter mesél még arról, hogy noha 1989-ben még fivérével együtt vásárolták vissza a Fővárosi Sütőipari Vállalattól a romos állapotú, használhatatlan kemencékkel teli Kis Gömb utcai gyárépületet, manapság már külön utakon járnak. A Kis Gömb utcában maradt az Péter nevével fémjelzett Eredeti Ziegler Ostya Kft., míg János Zsámbékon működteti a Ziegler Kereskedelmi Kft.-t, és saját tervezésű gépsorokat is árusít. A testvérek elvben egymás riválisai is, valójában azonban jól megférnek a piacon. Hiszen amíg Péter a titkos családi receptek alapján készült termékeket kínálja, bátyja szerint az ostyagyártás nyitja inkább a minőségben és a technológiai fegyelemben keresendő.
Lassan a beszélgetés végére érünk, de Ziegler Péter még elvesz az egyik fiók mélyéről egy apró albumot. Családi fotók vannak benne, a szülők és a hajdani birtokok képei, illetve a köröndi ház első emeleti lakásáról készült fotográfiák. Még a megsárgult, fekete-fehér képek is hitelesen visszaadják a lakás eleganciáját, belső előkelőségét. Tulajdonképpen csoda, hogy az évtizedek során nem hordták szét a berendezést, mondom, mire házigazdám nagy sóhajtás kíséretében megjegyzi: minden azért nem menekült meg. A 18 személyes ebédlő-garnitúrát például egyszerűen felaprították és eltüzelték a lakás fűtését biztosító pincei kazánban…
Noha Ziegler Péter 2007 februárjában hivatalosan nyugdíjba vonult, a Eredeti Ziegler Ostya Kft. vezetésében manapság is aktívan részt vesz. Tele van energiával, és egy titkos tervét búcsúzóul még megosztja velünk.
„Karlsbadban, cseh nevén Karlovy Varyban régi hagyományai vannak az ostyakészítésnek. A híres-nevezetes karlsbadi ostyát általában a keserűvizekhez eszik az emberek. S arrafelé az is szokás, hogy az ostyakészítés végső stádiumát, vagyis az ostyalapok összesütését a boltokban végzik. A városka kis utcáit így ostyaillat lengi be, ami önmagában turistavonzó érdekesség. Már többször megfordult a fejemben, hogy nyitni kellene Pest belső részén egy ilyen üzletet, de ebből eddig nem lett semmi. Ám még nem tettem róla, hogy ezt az ötletemet megvalósítsam…”
