Hokilegenda - akkor és most (28): Pék György
Bizonyosan lehet abban valami sorsszerű, hogy Pék György 1955-ben látta meg a napvilágot. A legendás újpesti csatár ugyanis éppen abban az esztendőben született, amikor az Újpesti Dózsában megalakult a jégkorong-szakosztály, s amikor a lila-fehérek először mérkőztek meg későbbi nagy riválisukkal, a Ferencvárossal. A 211 válogatottságig és hat magyar felnőtt bajnoki címig (1982, 1983, 1985, 1986, 1987, 1988) jutó Pék György pályafutása abban a tekintetben is kuriózum, hogy sem játékosként, sem edzőként soha más klubnál nem töltött el egy percet sem, csakis az Újpestnél.
Míg a magyar hoki klasszisainak nagy része a Városliget és a Kisstadion, valamint Budán a Kosztolányi tér környékéről toborzódott, Pék Györgyöt minden szál Újpesthez köti. A Megyeri úttól nagyjából negyed órányi sétára lakott a család egy kertes házban, amelynek udvarát a papa telente rendszeresen felöntötte vízzel, hogy a kis Gyuri korcsolyázgathasson. Hja kérem, azokban az időkben még a hideg és a hó a tél elválaszthatatlan kellékei voltak. Noha a felöntött udvaron a jég minősége nem volt éppen ideális, arra éppen alkalmasnak bizonyult, hogy az ifjú Pék tökéletesen megtanuljon korcsolyázni. Így amikor elkezdett kijárni a Megyeri úti pályára, már nem kellett a palánkba kapaszkodnia, hogy haladni tudjon. Noha a tornát, az úszást és persze a futballt is kipróbálta, gyorsan nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a jégen a helye. Az iskolát követően loholt is haza, gyorsan megtanulta, amit kellett (vagy amit nagyon kellett), és már robogott is a pályára, ahonnan jobbára a lámpaoltás után indult haza. A két időpont között minden lehetséges percet a jégen töltött. Beállt a jégmunkások közé hokizgatni, ott volt, amikor a pályán keresztbe a srácok játszani kezdtek, boldogan fogócskázott, de még a közönségkorcsolyázást is kihasználta arra, hogy csiszolja a koritudását. Nem kellett különösebben éles szem, hogy felfedezzék a jól korcsolyázó, villámgyors srácot a Dózsa szakemberei. A bottal persze meg kellett tanítani bánni, de gyorsan kiderült, hogy született tehetséget tereltek az égiek a Megyeri útra.
„Novembertől nagyjából március közepéig volt jég – mondja. – A többi időszakban száraz edzések zajlottak. Az erőnlétünkre nem lehetett panasz, de inkább voltunk atléták, mint hokisok. A nyúlfarknyi téli időszak ugyanis csak arra volt elég, hogy itthon kitűnhessünk a tömegből. Amikor átléptük a csehszlovák határt, azonnal szembesültünk azzal, hogy a nemzetközi mezőnyben mennyit ér a tudásunk.”
Ezzel együtt a fiatal Pék György hokis karrierje viharos tempóban ívelt fölfelé. Mindössze 17 esztendős volt, amikor felkerült az Újpest felnőtt keretébe, s egy évvel később már a felnőtt válogatott tagjaként ott lehetett a grenoble-i vb-n is (összesen 13 világbajnokságon vett részt, csak a kínai vb-re nem jutott ki; a dolog pikantériája, hogy a személyében a magyar gólkirályt hagyta itthont az akkori szövetségi kapitány, Jakabházy László...). Mai fejjel mégis azt mondja, nem volt jó, hogy ilyen gyorsan a mély vízbe került.
„Nagyjából egy időben léptünk színre a Megyeri úton Kovács Csabával, Flóra Péterrel és a Buzás fivérekkel, Gáborral meg Györggyel. Ám nem kellett átverekednünk magunkat az idősebbeken, nem kellett letépnünk róluk a mezt, mert Boróczi Gábor, aki a játékos-pályafutása befejezését követően egyik napról a másikra lett az Újpest felnőtt gárdájának vezetőedzője, a rutinos öregekkel, Klink Jánossal, Zsitva Viktorral vagy éppen Palotás Öcsivel gyakorlatilag abbahagyatta a hokit. Ez komoly szakmai hiba volt, mert így nekünk, fiataloknak nem volt kiktől ellesni a mesterfogásokat. Fontos persze az edző szerepe is, de igazán hokissá a jégen lesz az ember. Ott, a tapasztalt jégkorongozók mellett tanulja meg ugyanis, mikor hogyan mozogjon a jégen, melyik szituációra miként reagáljon.”
Az örökifjú szurkolók még manapság is fújják a Pék-féle ötös fogat összeállítását: Kovács Csaba, Flóra Péter, Buzás Gábor, Buzás György, Pék György. A remek szélső azonban mai szemmel nézve már ennek sem örül különösebben. Azt mondja, rossz döntés öt tapasztalatlan játékost egyszerre harcba küldeni. Őket szét kellett volna szórni a sorok között, hadd edződjenek, hadd tanuljanak egy-egy tapasztaltabb társtól. Mindez persze csak ma, több évtizedes hokis múlttal a háta mögött ilyen egyértelmű Pék György számára. Abban az időben, fiatal srácként ő is éppúgy élvezte a kivételezett helyzetet, ahogy a társai. No meg azt is, hogy nem egyszer együtt futballozhattak a korszak zseniális labdarúgóival, Bene Ferenccel, Dunai Antallal vagy éppen Göröcs Jánossal.
„Nem voltunk egymástól elszeparálva, itt töltöttük a fiatal éveinket egymás mellett. Igazi családias hangulat uralkodott, ha csak tehettük, ott voltunk a futballcsapat mérkőzésein is. Nekem személy szerint tényleg a sport, s azon belül is a hoki volt az első, a második és a harmadik legfontosabb dolog az életemben. Azt látom, hogy ez manapság nem így van, a számítógépezés, a bulizás a haverokkal óriási csáberőt jelent. Persze, tisztelet a kivételnek, de a többség sajnos nem él-hal a jégkorongért...”
Adódik a kérdés, hogy vajon mennyit érzékeltek akkoriban a Dózsa belügyi kötődéseiből. A Rákosi-korszakban ugyanis a hagyományos polgári sportklubokat egy-egy „patrónushoz” rendelték, az Újpestet történetesen a Belügyminisztériumhoz, s emiatt lényegében máig rajta ragadt az egyesületen a „rendőrcsapat” bélyeg. Pék György nem kertel, elmeséli, a felnőtt keret tagjait akkoriban bizony a rendőrségnél helyezték el polgári vagy hivatásos alkalmazottként. Más kérdés, hogy minderre csak az álságos „szocialista amatőrizmus” látszatának fenntartása miatt volt szükség. Valójában mindenki tudta, hogy a Dózsa hokisai profi sportolóként élik az életüket, s nem futkosnak napi nyolc órában sem tyúktolvajok, sem feleséggyilkosok nyomában.
„Amikor a klub felajánlott egy öröklakást, papíron én is hivatásos rendőr lettem. Csakis így juthattam ugyanis hozzá a kiutalt lakáshoz, a saját otthon meg már abban az időben is kincsnek számított. Egy percig nem dolgoztam persze rendőrként. Aztán a rendszerváltás hajnalán kiléptem a testületből, hogy a saját kis spórolt pénzemen önálló vállalkozást indíthassak el. Ilyen az én formám: ha kibírom még egy kis ideig, elmehetek szolgálati nyugdíjba, s nyugdíjasként azt csinálhattam volna, amit akarok. De ki gondolta, hogy jön a rendszerváltás...”
Ám mielőtt leragadnánk a kilencvenes éveknél, gyorsan térjünk még vissza a nyolcvanas évekre, a Dózsa nagy sikersorozatára. Arról, hogy mi magyarázza az 1982 és 1988 közötti sikersorozatot, Pék György önkritikusan válaszol:
„A versenyfutás akkoriban kétszereplős volt, az Újpest és a Ferencváros csatázott a bajnoki címért. Nem állítom, hogy annyival jobbak lettünk volna a Fradinál, mint amit a szinte zsinórban megnyert hat aranyérem sugallhat. Sokszor hajszálon múlt, ki lesz a befutó. Mi az első két bajnoki címet Vitalij Davidovval nyertük meg a többi négyet Szeles Dezső irányításával. Davidov szerződtetésére akkoriban mindenki felkapta a fejét, hiszen nem volt még jellemző a külföldi edzők és játékosok jelenléte. Miközben elismerem a külföldi kollégák tudását és tisztelem az eredményeiket, most is azt mondom: nem biztos, hogy a magyar hokit az viszi előre, ha a magyar edzők látványosan háttérbe szorulnak. Davidovtól is sok mindent tanultunk, önmagunkhoz képest fejlődtünk is, de a nemzetközi áttörésre esélyünk sem volt. A BEK-ben nem sikerült maradandót alkotnunk, nincs olyan meccsünk, mint az FTC-nek a Füssen elleni diadal, amelyről máig beszélnek az emberek. A válogatottal viszont letettük a névjegyünket, többször feljutottunk a B-csoportba. Sőt, ott meg is ragadtunk, ami legalább akkora szakmai siker volt, mint a maiaknak a szapporói diadal. Szerencsés korosztály állt össze, a nemzeti együttes az Újpestre és a Ferencvárosra épült, s a többi klubból is érkezett egy-egy kiváló hokis. Meggyőződésem, hogy a mi generációnk azon tagjai, akik a válogatottban is szerepeltek, többet hoztak ki a pályafutásukból, mint ami a körülmények alapján bennük volt.”
De vajon mi lett volna, ha már akkor is szabad a piac, és mindenki ott próbál szerencsét, ahol tud? Nehéz kérdés, Pék György mindenesetre két dologban biztos. Egy: a nagy rivális Fradihoz semmiképpen sem igazolt volna át (ismerve a IV. kerületi kötődését, a zöldek nem is próbálták elcsábítani). Kettő: az sem fordult meg a fejében, hogy disszidál. S nem csak azért, mert élsportolóként kivételezett helyzetben volt, hiszen például rendszeresen utazhatott, amire egy átlagembernek a Kádár-korszakban csak időnként, s akkor is szigorú feltételek mellett volt lehetősége. Azzal is pontosan tisztában volt, hogy BM-alkalmazottként mennyi bajt hozna a szüleire, a testvérére, ha illegálisan külföldön maradna. A családjának pedig természetesen soha sem ártott volna.
„Nincs bennem rossz érzés amiatt, hogy ha mostanság lennék huszonéves, enyém lehetne a világ. Az ilyesmin fölösleges őrlődni. Az viszont többször megfordult a fejemben, hogy a nekem megadott tehetséggel vajon mire vihettem volna, ha Kanadába születek? Eljuthattam volna-e az NHL-ig? A motivációval, az elszántságommal biztos nem lett volna probléma, de ki tudja, képes lettem volna-e átlépni a profi liga küszöbét, ha a tengerentúlon növök fel? Izgalmas kérdés, kár, hogy válasz már sosem születik rá...”
Maradunk is két lábbal a földön, s arról faggatom a most is tökéletes erőnléti állapotban lévő Pék Györgyöt, akinél az évek múlására legfeljebb az ősz hajszálak utalnak, hogy miként élte meg a riválizálást az FTC-vel. Azt feleli, neki nem a szíve csücske a Fradi, de szó sincs arról, hogy a játékosok között bármiféle gyűlölködés lett volna. A pályán nem kértek és nem adtak kegyelmet, de egyébként jó haverságban voltak egymással. Másként nem is tudtak volna közös célokért küzdeni a válogatottban.
„Tény, hogy az Újpest–Fradi meccsek jelentették az évad csúcspontját. A Ferencvárossal rendre óriási csatákat vívtunk, a zöld-fehéreket legyőzni mindig is különlegesen élményt jelentett. A 2009-es, Kisstadionban rendezett Winter Classic kapcsán került a kezembe egy statisztika, és jó érzés volt olvasni, hogy a két csapat párharcainak történetében én jegyzem a legtöbb találatot: 82 gólt ütöttem a Fradinak. Érdekes, hogy ennek ellenére az FTC szurkolói sohasem kóstolgattak. Nekik Kovács Csaba volt a kedvencük... Hozzáteszem, nekem aztán kiabálhattak bármit, a játék hevében, amikor a jégen voltam, kikapcsoltam a külvilágot. Az szitkozódó megjegyzések legfeljebb a kispadon idegesítőek, de embere válogatja, ki mennyire húzza fel magát a bekiabálások miatt.”
Azt mondja, pályafutása legerősebb ötösében Kovács Csaba, Flóra Péter, Ancsin János és Farkas József voltak a társai. A válogatottal a legnagyobb sikernek a gdanski, B-csoportba jutással záruló vb-t, a tokiói világbajnokságot („Japánba eljutni számunkra akkoriban olyasmi volt, mint manapság felmenni a Holdra.”), valamint Zágrábot tartja. Utóbbi vb-re gipszelt lábbal utazott ki, de az utolsó két meccsen már jégen volt, sőt a bennmaradást jelentő gólt is ő szerezte!
A válogatottól az 1990-es, nem éppen sikeres (7. helyen végeztünk) budapesti C-csoportos világbajnokságot követően köszönt le. Pontosabban már egy évvel korábban, a 4. helyezéssel zárult ausztráliai vb után jelezte, hogy elbúcsúzik a címeres meztől, de Boróczi Gábor addig nyaggatta, míg elvállalta az 1990-es tornát is.
„Nincs mese, hibáztam. De Boróczi rágta a fülemet, hogy Ancsin és Farkas mellé nem talál megfelelő embert, szükség van rám, hiszen a cél a feljutás. Pedig akkor már csak levezettem Újpesten, a korábban megszokottnál kevesebbet edzettem és játszottam. Végül azonban beadtam a derekamat – ma már tudom, nem kellett volna.”
A vb után viszont már nem volt mese, tényleg vette a kalapját, sőt az élvonalnak is búcsút intett. Ám csak játékosként, hiszen edzőként szinte azonnal felbukkant a lilák kispadjánál.
„Sosem gondoltam, hogy egyszer majd trénerkedésre adom a fejemet. Bizonyság erre, hogy a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát végeztem el, s nem a TF-et. Ám izgatott a kihívás, hogy képes leszek-e edzőként is vinni annyira, mint játékosként. Ám gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez is egy szakma, s hiába van valakinek jeles játékosmúltja, az edzősködést is meg kell tanulni. Mégpedig az előtt, hogy valaki leül egy felnőtt csapat kispadjára. Nálam felcserélődött a sorrend, s ez hiba volt. Ráadásul peches is voltam, mert miközben a cél a döntőbe kerülés volt, a Megyeri úti pálya csőrendszere megadta magát, így a szezon egy részét albérletben a Kisstadionban töltöttük, ami nem segítette a felkészülésünket. Noha az addigi játékostársaim elfogadták, hogy egyik napról a másikra a főnökük lettem, a konfliktusok nem maradtak el. Ennek lett következménye, hogy Farkas Józseffel, noha máig jó barátom, egy fegyelmezetlensége miatt abbahagyattam a hokit. Nem kaptunk mi össze semmin, egyszerűen annyi történt, hogy Farok – mint sokan mások akkoriban – taxizással egészítette ki a keresetét. S a kocsiját épp akkor kellett vizsgáztatnia, amikor egy fontos meccs előtt álltunk, s az utolsó edzésre készültünk. Nem engedtem el a szervizbe, de ez őt nem különösebben izgatta. Ezek után eltanácsoltam... Egy szó mint száz, viharos évad volt, amelynek a végén felmentem az akkori klubelnökhöz, Gedővári Imréhez, és jeleztem: ezt így most nem folytatom. S elmentem a civil szférába dolgozni. A hokiban összespórolt pénzemből nyitottam Újpesten egy éjjel-nappali közértet és salátabárt; máig is üzemel. Én azonban csak néhány évig bírtam hoki nélkül, s amikor a profi csapat bedőlése után az akkori vezetőség megkeresett, hogy vegyem át a szakosztály irányítását, egy percig sem hezitáltam. Edzősködtem is az utánpótlásnál, ifibajnoki címet nyertünk a csapatommal. Ezt az eredményt azóta csak egyszer sikerült megismételni, mégpedig a Baróti Zsolt vezette társulatnak.”
Aztán felbukkant a színen Joós Zoltán, s vele együtt szponzori pénzek érkeztek a Megyeri útra. S felcsillant a remény, hogy az UTE életében új fejezet kezdődhet. Ebben az új vezetőség Pék Györgynek is szánt szerepet, egy idő után mégis váltania kellett, s elszerződött szövetségi edzőnek. Először a junior válogatottat bízták rá, amelyet rögvest visszavitt a divízió I-be, majd az ifiket is megkapta, s 2008-ban azt a társulatot is visszasegítette a második vonalba. Ekkor már Újpesten is szükség lett rá, igaz, először csak a cseh Jindrich Novotny segítőjeként.
„A nyári felkészülést én indítottam el, mert Novotny még nem volt sehol. Aztán megérkezett, és letett a vezetőség elé egy listát, hogy kiket szeretne igazolni. Nekem is megmutatták a névsort, s rögtön kihúztam róla vagy fél tucat hokist. Köztudott rólam, hogy szókimondó ember vagyok, ez alkalommal sem titkoltam, hogy szerintem ezek a palik nem valók az UTE-ba.”
A megbeszélést követően még megtartotta az edzést, ám a tréning után hivatta az akkori szakosztályelnök. Joós Zoltánnal egy kérdésben tökéletesen egyetértettek. Nevezetesen abban, hogy a Novotny, Pék duó képtelen együttműködni. Persze, neki kellett vennie a kalapját, de ideje sem volt keseregni, mert néhány nap múlva indult a junior válogatottal egy franciaországi felkészülési tornára. Jindrich Novotny nem sok sót evett meg a liláknál, a Fraditól Pesterzsébeten elszenvedett vereség után kiadták az útját. Az Ancsin János, Baróti Zsolt páros volt az alkalmi beugró, majd érkezett a szlovák Ivan Dornic. Az 5. hely azonban minden volt, csak zajos siker nem.
Ekkor Böle Dezső szakosztályvezető lépett, megkereste Pék Györgyöt, s feltette neki a kérdést: haragszik-e még a történtek miatt, s milyen feltételekkel venné át a szakmai munka irányítását. A válasz rövid volt és tömör: „Nem haragszom” – mondta, és teljesen szabad kezet kért. Baróti Zsolt lett a másodedző, a Borbás Gergely fémjelezte magyar maghoz érkezett többek között Hüffner Adrián és Roczanov Dezső, a légiós kontingenst pedig Juraj Kadlubiakkal, Igor Rufusszal, Ladislav Sikorcinnal egészítették ki. A csapat pedig szárnyalt: a 2008–2009-es évadban harmadik lett a MOL Ligában a két csíkszeredai klub mögött, döntőt vívott az OB I-ben, sőt egy meccset pedig el is csípett az Alba Volántól. A hirtelen felemelkedést azonban legalább ilyen gyors tempójú zuhanás követte.
„Sokat beszélgettem erről az időszakról Baróti kollégámmal, és mindig oda lyukadtunk ki, hogy a csapat és a vezetőség egy jelentős része ekkor már nem igazán akarta a sikert. Miközben mi azon görcsöltünk, miként lehetne a versenyképességet fenntartani, mások folyamatosan duzzogtak. Hol a fizetések, hol a felszerelések, hol a gyógyszerek hiánya, hol meg egyéb más okok miatt. Nekem pedig már lefogták a kezemet, nem hagyták, hogy legjobb belátásom szerint cselekedjek. Ha megtehetem, biztosan elküldök néhány magyart és néhány légióst is, s akkor talán sok minden másként alakul. Tény azonban az is, hogy egyre inkább megmutatkoztak a "visszaamatőrösítés" jelei. Vagyis megcsappant a pénz.”
Elképesztő történetek hangzanak el ezután, némelyik hetekre témát adhatna a bulvársajtónak. Ám Pék György ezeket csak „házi használatra” meséli el, az UTE-t utólag sem akarja pellengérre állítani. Számára ez a klub ennél sokkal fontosabb – mondhatni, a szívügye, örök szerelme... Ami viszont tény: a szezont már Eduard Giblak dirigálásával fejezték be a lilák, de a bajnokságban – óriási csalódást okozva – így is csak az 5. helyre tudtak befutni...
Nem is rugózunk tovább a témán, már csak azért sem, mert arról már szívesen mesél az újpesti legenda, hogy a felnőttek közül Jan Zlocha, Ladislav Sikorcin és Igor Rufus volt a legjobb légiós, aki a keze alatt megfordult, míg a magyarok közül Borbás Gergelyt, Ancsin Jánost, Kangyal Balázst említi. S arra is büszke, hogy klubszinten, illetve az utánpótlás-válogatottaknál edzője lehetett mások mellett ifj. Kovács Csabának, Gröschl Tamásnak, Jánosi Csabának, Bartalis Istvánnak, Hetényi Zoltánnak, Somogyi Balázsnak és Dancsfalvi Norbertnek is.
„S az is örök emlék számomra, s nem sokaknak adatott meg, hogy olyan extraklasszisokkal hokizhattam együtt, mint Alekszandr Malcev, Vjacseszlav Vaszlijev és Szergej Szvetlov. S ez még akkor is igaz, ha tudjuk: Szvetlov kivételével jócskán a fénykorukon túl jöttek Budapestre. De Malcevet öröm volt látni a minapi öregfiúk meccsen is, amikor a Dinamo Moszkva volt a magyar válogatott ellenfele.”
Pék Györgyöt csak az első csapat éléről tették félre a 2009–2010-es szezon közben, Újpesten azóta is dolgozik. Az előző szezonban még a lilák ifi és junior együttesét irányította, az ősszel azonban U18-ban az UTE már nem tudott csapatot kiállítani. Így mindenkit az U23-ra neveztek, ebben a korosztályban azonban az egész országban összesen két csapat van, amelyek az OB II-ben versenyeznek. Pék Györgynek nem könnyű a helyzete, mert a junior korosztály legjobbjai adják jelenleg az Újpest MOL Liga-csapatának a gerincét, rájuk tehát nem számíthat a szezon nagy részében. Ez meglátszik az eredményeken is, beszélgetésünk idején az UTE 14 meccsből 12 vereséggel sereghajtó az OB II-ben...
Muszáj tehát megkérdezni, ilyen körülmények közepette a magyar hoki egyik ikonja a miként érzi magát mostanság a bőrében?
„Úgy gondolom, pillanatnyilag nem vagyok a helyemen. Az tartja bennem a lelket, hogy eljön az az idő, amikor összeáll húsz olyan tehetséges játékos, akik tényleg jó hokisok akarnak lenni. Ha nem a legifjabb korosztályról van szó, velük örömmel foglalkoznék. Tíz éves korom óta ebben a sportágban élek, azt hiszem, értek is hozzá, s még a jégen meg a szárazon is meg tudom még mutatni, mit is kérek. Most, amikor a külföldi edzők vannak divatban, nyilván nem aktuális a felvetés, ráadásul a látszatát is szeretném elkerülni, hogy ajánlgatom magam, de a junior válogatottal egyszer még szintén szívesen foglalkoznék. Nem hiszem el, hogy ennek a mostani garnitúrának például évek óta a korosztályos vb harmadik vonalában kellene porosodnia....”
Hogy Pék György manapság is meg tudja mutatni a jégen, mikor mit is kell, kellene csinálni, afelől kétség sincsen. Közel volt az 50-hez, amikor a versenyszerű játékot abbahagyta, de hetente háromszor manapság is lejár a jégre többek között id. Kovács Csaba, Szajlai László, Hudák Gábor, Kangyal Balázs, Pindák László társaságában. Illetve most éppen nem jár le, mert van egy makacs vállsérülése. Ez szokatlan élmény a számára, mert profi évei alatt egy orrtöréstől eltekintve egyetlen komolyabb sérülése sem volt. „Engem orvos szikével a kezében még nem látott” – mondja erre, hozzátéve, ez részben genetikai adottság, részben pedig szerencse. A legkomolyabb baj hokisként még gyerekkorában érte. Akkor egy alkalommal olyan erővel lőtték fejbe, hogy kórházba kellett vinni. Egy napra el is némult, s csak után tért vissza a beszédkészsége.
Végezetül arról faggatom, ha éppen nem a jégpályán van reggeltől estig, mi a hobbija. Azt feleli, imád vitorlázni. Van is egy kis hajója 1995 óta, amelyen a nyári vakációkat tölti. Eddig a Balatonon volt, most már az Adrián szeli a habokat. „Három személyes, a nyílt tengeren mulatságos látvány, de én szeretem a veszélyeket” – teszi hozzá. Ha nem szeretné, gyaníthatóan búvárkodni sem kezdett volna felnőtt fejjel. Merült már Egyiptomban és Kuba partjainál is. A legkacifántosabb helyzetbe a Vörös-tengeren került, amikor a csoportjuk vezetője eltájolta magát, s nemhogy a szárazföldet, de még a saját hajójukat sem látták a felszínre emelkedve. A társaság hölgytagjai a vészhelyzetre némi sikongatással reagáltak, de végül – Pék György ösztönös megérzéseinek is köszönhetően – biztonságban visszatértek a szárazföldre. „Azóta sosem merülök iránytű nélkül” – jegyzi meg.
Ami pedig az esetleges Pék-féle hokidinasztiát illeti, nos úgy fest, lenne, aki az örökébe lép. A lassan három éves unokája ugyanis roppant ügyesen kezeli a hokibotot, már felveszi vele a korongot a földről. Igaz, korizni még nem tud, bár a szüleinek nem lett volna ellenére, ha a nagypapa tanítgatja, ő azonban ezt még korainak tartja. Így aztán maradnak a lakásban megvívott hokicsaták. Persze, a sportágválasztás azért még nincs lejátszva, főleg, hogy az édesapa futballozik. Meg aztán ott van még egy sajátos, nagypapai önérzetű szempont is.
„Pillanatnyilag a kapusok az unokám kedvencei, de kizárt, hogy később ezt a posztot válassza. Legyen csatár, ahogy az kell, vagy inkább ne is hokizzon, de könyörgöm, a kapuba be ne álljon...”
S. Tóth János
„Novembertől nagyjából március közepéig volt jég – mondja. – A többi időszakban száraz edzések zajlottak. Az erőnlétünkre nem lehetett panasz, de inkább voltunk atléták, mint hokisok. A nyúlfarknyi téli időszak ugyanis csak arra volt elég, hogy itthon kitűnhessünk a tömegből. Amikor átléptük a csehszlovák határt, azonnal szembesültünk azzal, hogy a nemzetközi mezőnyben mennyit ér a tudásunk.”
Ezzel együtt a fiatal Pék György hokis karrierje viharos tempóban ívelt fölfelé. Mindössze 17 esztendős volt, amikor felkerült az Újpest felnőtt keretébe, s egy évvel később már a felnőtt válogatott tagjaként ott lehetett a grenoble-i vb-n is (összesen 13 világbajnokságon vett részt, csak a kínai vb-re nem jutott ki; a dolog pikantériája, hogy a személyében a magyar gólkirályt hagyta itthont az akkori szövetségi kapitány, Jakabházy László...). Mai fejjel mégis azt mondja, nem volt jó, hogy ilyen gyorsan a mély vízbe került.
„Nagyjából egy időben léptünk színre a Megyeri úton Kovács Csabával, Flóra Péterrel és a Buzás fivérekkel, Gáborral meg Györggyel. Ám nem kellett átverekednünk magunkat az idősebbeken, nem kellett letépnünk róluk a mezt, mert Boróczi Gábor, aki a játékos-pályafutása befejezését követően egyik napról a másikra lett az Újpest felnőtt gárdájának vezetőedzője, a rutinos öregekkel, Klink Jánossal, Zsitva Viktorral vagy éppen Palotás Öcsivel gyakorlatilag abbahagyatta a hokit. Ez komoly szakmai hiba volt, mert így nekünk, fiataloknak nem volt kiktől ellesni a mesterfogásokat. Fontos persze az edző szerepe is, de igazán hokissá a jégen lesz az ember. Ott, a tapasztalt jégkorongozók mellett tanulja meg ugyanis, mikor hogyan mozogjon a jégen, melyik szituációra miként reagáljon.”
Az örökifjú szurkolók még manapság is fújják a Pék-féle ötös fogat összeállítását: Kovács Csaba, Flóra Péter, Buzás Gábor, Buzás György, Pék György. A remek szélső azonban mai szemmel nézve már ennek sem örül különösebben. Azt mondja, rossz döntés öt tapasztalatlan játékost egyszerre harcba küldeni. Őket szét kellett volna szórni a sorok között, hadd edződjenek, hadd tanuljanak egy-egy tapasztaltabb társtól. Mindez persze csak ma, több évtizedes hokis múlttal a háta mögött ilyen egyértelmű Pék György számára. Abban az időben, fiatal srácként ő is éppúgy élvezte a kivételezett helyzetet, ahogy a társai. No meg azt is, hogy nem egyszer együtt futballozhattak a korszak zseniális labdarúgóival, Bene Ferenccel, Dunai Antallal vagy éppen Göröcs Jánossal.
„Nem voltunk egymástól elszeparálva, itt töltöttük a fiatal éveinket egymás mellett. Igazi családias hangulat uralkodott, ha csak tehettük, ott voltunk a futballcsapat mérkőzésein is. Nekem személy szerint tényleg a sport, s azon belül is a hoki volt az első, a második és a harmadik legfontosabb dolog az életemben. Azt látom, hogy ez manapság nem így van, a számítógépezés, a bulizás a haverokkal óriási csáberőt jelent. Persze, tisztelet a kivételnek, de a többség sajnos nem él-hal a jégkorongért...”
Adódik a kérdés, hogy vajon mennyit érzékeltek akkoriban a Dózsa belügyi kötődéseiből. A Rákosi-korszakban ugyanis a hagyományos polgári sportklubokat egy-egy „patrónushoz” rendelték, az Újpestet történetesen a Belügyminisztériumhoz, s emiatt lényegében máig rajta ragadt az egyesületen a „rendőrcsapat” bélyeg. Pék György nem kertel, elmeséli, a felnőtt keret tagjait akkoriban bizony a rendőrségnél helyezték el polgári vagy hivatásos alkalmazottként. Más kérdés, hogy minderre csak az álságos „szocialista amatőrizmus” látszatának fenntartása miatt volt szükség. Valójában mindenki tudta, hogy a Dózsa hokisai profi sportolóként élik az életüket, s nem futkosnak napi nyolc órában sem tyúktolvajok, sem feleséggyilkosok nyomában.
„Amikor a klub felajánlott egy öröklakást, papíron én is hivatásos rendőr lettem. Csakis így juthattam ugyanis hozzá a kiutalt lakáshoz, a saját otthon meg már abban az időben is kincsnek számított. Egy percig nem dolgoztam persze rendőrként. Aztán a rendszerváltás hajnalán kiléptem a testületből, hogy a saját kis spórolt pénzemen önálló vállalkozást indíthassak el. Ilyen az én formám: ha kibírom még egy kis ideig, elmehetek szolgálati nyugdíjba, s nyugdíjasként azt csinálhattam volna, amit akarok. De ki gondolta, hogy jön a rendszerváltás...”
Ám mielőtt leragadnánk a kilencvenes éveknél, gyorsan térjünk még vissza a nyolcvanas évekre, a Dózsa nagy sikersorozatára. Arról, hogy mi magyarázza az 1982 és 1988 közötti sikersorozatot, Pék György önkritikusan válaszol:
„A versenyfutás akkoriban kétszereplős volt, az Újpest és a Ferencváros csatázott a bajnoki címért. Nem állítom, hogy annyival jobbak lettünk volna a Fradinál, mint amit a szinte zsinórban megnyert hat aranyérem sugallhat. Sokszor hajszálon múlt, ki lesz a befutó. Mi az első két bajnoki címet Vitalij Davidovval nyertük meg a többi négyet Szeles Dezső irányításával. Davidov szerződtetésére akkoriban mindenki felkapta a fejét, hiszen nem volt még jellemző a külföldi edzők és játékosok jelenléte. Miközben elismerem a külföldi kollégák tudását és tisztelem az eredményeiket, most is azt mondom: nem biztos, hogy a magyar hokit az viszi előre, ha a magyar edzők látványosan háttérbe szorulnak. Davidovtól is sok mindent tanultunk, önmagunkhoz képest fejlődtünk is, de a nemzetközi áttörésre esélyünk sem volt. A BEK-ben nem sikerült maradandót alkotnunk, nincs olyan meccsünk, mint az FTC-nek a Füssen elleni diadal, amelyről máig beszélnek az emberek. A válogatottal viszont letettük a névjegyünket, többször feljutottunk a B-csoportba. Sőt, ott meg is ragadtunk, ami legalább akkora szakmai siker volt, mint a maiaknak a szapporói diadal. Szerencsés korosztály állt össze, a nemzeti együttes az Újpestre és a Ferencvárosra épült, s a többi klubból is érkezett egy-egy kiváló hokis. Meggyőződésem, hogy a mi generációnk azon tagjai, akik a válogatottban is szerepeltek, többet hoztak ki a pályafutásukból, mint ami a körülmények alapján bennük volt.”
De vajon mi lett volna, ha már akkor is szabad a piac, és mindenki ott próbál szerencsét, ahol tud? Nehéz kérdés, Pék György mindenesetre két dologban biztos. Egy: a nagy rivális Fradihoz semmiképpen sem igazolt volna át (ismerve a IV. kerületi kötődését, a zöldek nem is próbálták elcsábítani). Kettő: az sem fordult meg a fejében, hogy disszidál. S nem csak azért, mert élsportolóként kivételezett helyzetben volt, hiszen például rendszeresen utazhatott, amire egy átlagembernek a Kádár-korszakban csak időnként, s akkor is szigorú feltételek mellett volt lehetősége. Azzal is pontosan tisztában volt, hogy BM-alkalmazottként mennyi bajt hozna a szüleire, a testvérére, ha illegálisan külföldön maradna. A családjának pedig természetesen soha sem ártott volna.
„Nincs bennem rossz érzés amiatt, hogy ha mostanság lennék huszonéves, enyém lehetne a világ. Az ilyesmin fölösleges őrlődni. Az viszont többször megfordult a fejemben, hogy a nekem megadott tehetséggel vajon mire vihettem volna, ha Kanadába születek? Eljuthattam volna-e az NHL-ig? A motivációval, az elszántságommal biztos nem lett volna probléma, de ki tudja, képes lettem volna-e átlépni a profi liga küszöbét, ha a tengerentúlon növök fel? Izgalmas kérdés, kár, hogy válasz már sosem születik rá...”
Maradunk is két lábbal a földön, s arról faggatom a most is tökéletes erőnléti állapotban lévő Pék Györgyöt, akinél az évek múlására legfeljebb az ősz hajszálak utalnak, hogy miként élte meg a riválizálást az FTC-vel. Azt feleli, neki nem a szíve csücske a Fradi, de szó sincs arról, hogy a játékosok között bármiféle gyűlölködés lett volna. A pályán nem kértek és nem adtak kegyelmet, de egyébként jó haverságban voltak egymással. Másként nem is tudtak volna közös célokért küzdeni a válogatottban.
„Tény, hogy az Újpest–Fradi meccsek jelentették az évad csúcspontját. A Ferencvárossal rendre óriási csatákat vívtunk, a zöld-fehéreket legyőzni mindig is különlegesen élményt jelentett. A 2009-es, Kisstadionban rendezett Winter Classic kapcsán került a kezembe egy statisztika, és jó érzés volt olvasni, hogy a két csapat párharcainak történetében én jegyzem a legtöbb találatot: 82 gólt ütöttem a Fradinak. Érdekes, hogy ennek ellenére az FTC szurkolói sohasem kóstolgattak. Nekik Kovács Csaba volt a kedvencük... Hozzáteszem, nekem aztán kiabálhattak bármit, a játék hevében, amikor a jégen voltam, kikapcsoltam a külvilágot. Az szitkozódó megjegyzések legfeljebb a kispadon idegesítőek, de embere válogatja, ki mennyire húzza fel magát a bekiabálások miatt.”
Azt mondja, pályafutása legerősebb ötösében Kovács Csaba, Flóra Péter, Ancsin János és Farkas József voltak a társai. A válogatottal a legnagyobb sikernek a gdanski, B-csoportba jutással záruló vb-t, a tokiói világbajnokságot („Japánba eljutni számunkra akkoriban olyasmi volt, mint manapság felmenni a Holdra.”), valamint Zágrábot tartja. Utóbbi vb-re gipszelt lábbal utazott ki, de az utolsó két meccsen már jégen volt, sőt a bennmaradást jelentő gólt is ő szerezte!
A válogatottól az 1990-es, nem éppen sikeres (7. helyen végeztünk) budapesti C-csoportos világbajnokságot követően köszönt le. Pontosabban már egy évvel korábban, a 4. helyezéssel zárult ausztráliai vb után jelezte, hogy elbúcsúzik a címeres meztől, de Boróczi Gábor addig nyaggatta, míg elvállalta az 1990-es tornát is.
„Nincs mese, hibáztam. De Boróczi rágta a fülemet, hogy Ancsin és Farkas mellé nem talál megfelelő embert, szükség van rám, hiszen a cél a feljutás. Pedig akkor már csak levezettem Újpesten, a korábban megszokottnál kevesebbet edzettem és játszottam. Végül azonban beadtam a derekamat – ma már tudom, nem kellett volna.”
A vb után viszont már nem volt mese, tényleg vette a kalapját, sőt az élvonalnak is búcsút intett. Ám csak játékosként, hiszen edzőként szinte azonnal felbukkant a lilák kispadjánál.
„Sosem gondoltam, hogy egyszer majd trénerkedésre adom a fejemet. Bizonyság erre, hogy a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát végeztem el, s nem a TF-et. Ám izgatott a kihívás, hogy képes leszek-e edzőként is vinni annyira, mint játékosként. Ám gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez is egy szakma, s hiába van valakinek jeles játékosmúltja, az edzősködést is meg kell tanulni. Mégpedig az előtt, hogy valaki leül egy felnőtt csapat kispadjára. Nálam felcserélődött a sorrend, s ez hiba volt. Ráadásul peches is voltam, mert miközben a cél a döntőbe kerülés volt, a Megyeri úti pálya csőrendszere megadta magát, így a szezon egy részét albérletben a Kisstadionban töltöttük, ami nem segítette a felkészülésünket. Noha az addigi játékostársaim elfogadták, hogy egyik napról a másikra a főnökük lettem, a konfliktusok nem maradtak el. Ennek lett következménye, hogy Farkas Józseffel, noha máig jó barátom, egy fegyelmezetlensége miatt abbahagyattam a hokit. Nem kaptunk mi össze semmin, egyszerűen annyi történt, hogy Farok – mint sokan mások akkoriban – taxizással egészítette ki a keresetét. S a kocsiját épp akkor kellett vizsgáztatnia, amikor egy fontos meccs előtt álltunk, s az utolsó edzésre készültünk. Nem engedtem el a szervizbe, de ez őt nem különösebben izgatta. Ezek után eltanácsoltam... Egy szó mint száz, viharos évad volt, amelynek a végén felmentem az akkori klubelnökhöz, Gedővári Imréhez, és jeleztem: ezt így most nem folytatom. S elmentem a civil szférába dolgozni. A hokiban összespórolt pénzemből nyitottam Újpesten egy éjjel-nappali közértet és salátabárt; máig is üzemel. Én azonban csak néhány évig bírtam hoki nélkül, s amikor a profi csapat bedőlése után az akkori vezetőség megkeresett, hogy vegyem át a szakosztály irányítását, egy percig sem hezitáltam. Edzősködtem is az utánpótlásnál, ifibajnoki címet nyertünk a csapatommal. Ezt az eredményt azóta csak egyszer sikerült megismételni, mégpedig a Baróti Zsolt vezette társulatnak.”
Aztán felbukkant a színen Joós Zoltán, s vele együtt szponzori pénzek érkeztek a Megyeri útra. S felcsillant a remény, hogy az UTE életében új fejezet kezdődhet. Ebben az új vezetőség Pék Györgynek is szánt szerepet, egy idő után mégis váltania kellett, s elszerződött szövetségi edzőnek. Először a junior válogatottat bízták rá, amelyet rögvest visszavitt a divízió I-be, majd az ifiket is megkapta, s 2008-ban azt a társulatot is visszasegítette a második vonalba. Ekkor már Újpesten is szükség lett rá, igaz, először csak a cseh Jindrich Novotny segítőjeként.
„A nyári felkészülést én indítottam el, mert Novotny még nem volt sehol. Aztán megérkezett, és letett a vezetőség elé egy listát, hogy kiket szeretne igazolni. Nekem is megmutatták a névsort, s rögtön kihúztam róla vagy fél tucat hokist. Köztudott rólam, hogy szókimondó ember vagyok, ez alkalommal sem titkoltam, hogy szerintem ezek a palik nem valók az UTE-ba.”
A megbeszélést követően még megtartotta az edzést, ám a tréning után hivatta az akkori szakosztályelnök. Joós Zoltánnal egy kérdésben tökéletesen egyetértettek. Nevezetesen abban, hogy a Novotny, Pék duó képtelen együttműködni. Persze, neki kellett vennie a kalapját, de ideje sem volt keseregni, mert néhány nap múlva indult a junior válogatottal egy franciaországi felkészülési tornára. Jindrich Novotny nem sok sót evett meg a liláknál, a Fraditól Pesterzsébeten elszenvedett vereség után kiadták az útját. Az Ancsin János, Baróti Zsolt páros volt az alkalmi beugró, majd érkezett a szlovák Ivan Dornic. Az 5. hely azonban minden volt, csak zajos siker nem.
Ekkor Böle Dezső szakosztályvezető lépett, megkereste Pék Györgyöt, s feltette neki a kérdést: haragszik-e még a történtek miatt, s milyen feltételekkel venné át a szakmai munka irányítását. A válasz rövid volt és tömör: „Nem haragszom” – mondta, és teljesen szabad kezet kért. Baróti Zsolt lett a másodedző, a Borbás Gergely fémjelezte magyar maghoz érkezett többek között Hüffner Adrián és Roczanov Dezső, a légiós kontingenst pedig Juraj Kadlubiakkal, Igor Rufusszal, Ladislav Sikorcinnal egészítették ki. A csapat pedig szárnyalt: a 2008–2009-es évadban harmadik lett a MOL Ligában a két csíkszeredai klub mögött, döntőt vívott az OB I-ben, sőt egy meccset pedig el is csípett az Alba Volántól. A hirtelen felemelkedést azonban legalább ilyen gyors tempójú zuhanás követte.
„Sokat beszélgettem erről az időszakról Baróti kollégámmal, és mindig oda lyukadtunk ki, hogy a csapat és a vezetőség egy jelentős része ekkor már nem igazán akarta a sikert. Miközben mi azon görcsöltünk, miként lehetne a versenyképességet fenntartani, mások folyamatosan duzzogtak. Hol a fizetések, hol a felszerelések, hol a gyógyszerek hiánya, hol meg egyéb más okok miatt. Nekem pedig már lefogták a kezemet, nem hagyták, hogy legjobb belátásom szerint cselekedjek. Ha megtehetem, biztosan elküldök néhány magyart és néhány légióst is, s akkor talán sok minden másként alakul. Tény azonban az is, hogy egyre inkább megmutatkoztak a "visszaamatőrösítés" jelei. Vagyis megcsappant a pénz.”
Elképesztő történetek hangzanak el ezután, némelyik hetekre témát adhatna a bulvársajtónak. Ám Pék György ezeket csak „házi használatra” meséli el, az UTE-t utólag sem akarja pellengérre állítani. Számára ez a klub ennél sokkal fontosabb – mondhatni, a szívügye, örök szerelme... Ami viszont tény: a szezont már Eduard Giblak dirigálásával fejezték be a lilák, de a bajnokságban – óriási csalódást okozva – így is csak az 5. helyre tudtak befutni...
Nem is rugózunk tovább a témán, már csak azért sem, mert arról már szívesen mesél az újpesti legenda, hogy a felnőttek közül Jan Zlocha, Ladislav Sikorcin és Igor Rufus volt a legjobb légiós, aki a keze alatt megfordult, míg a magyarok közül Borbás Gergelyt, Ancsin Jánost, Kangyal Balázst említi. S arra is büszke, hogy klubszinten, illetve az utánpótlás-válogatottaknál edzője lehetett mások mellett ifj. Kovács Csabának, Gröschl Tamásnak, Jánosi Csabának, Bartalis Istvánnak, Hetényi Zoltánnak, Somogyi Balázsnak és Dancsfalvi Norbertnek is.
„S az is örök emlék számomra, s nem sokaknak adatott meg, hogy olyan extraklasszisokkal hokizhattam együtt, mint Alekszandr Malcev, Vjacseszlav Vaszlijev és Szergej Szvetlov. S ez még akkor is igaz, ha tudjuk: Szvetlov kivételével jócskán a fénykorukon túl jöttek Budapestre. De Malcevet öröm volt látni a minapi öregfiúk meccsen is, amikor a Dinamo Moszkva volt a magyar válogatott ellenfele.”
Pék Györgyöt csak az első csapat éléről tették félre a 2009–2010-es szezon közben, Újpesten azóta is dolgozik. Az előző szezonban még a lilák ifi és junior együttesét irányította, az ősszel azonban U18-ban az UTE már nem tudott csapatot kiállítani. Így mindenkit az U23-ra neveztek, ebben a korosztályban azonban az egész országban összesen két csapat van, amelyek az OB II-ben versenyeznek. Pék Györgynek nem könnyű a helyzete, mert a junior korosztály legjobbjai adják jelenleg az Újpest MOL Liga-csapatának a gerincét, rájuk tehát nem számíthat a szezon nagy részében. Ez meglátszik az eredményeken is, beszélgetésünk idején az UTE 14 meccsből 12 vereséggel sereghajtó az OB II-ben...
Muszáj tehát megkérdezni, ilyen körülmények közepette a magyar hoki egyik ikonja a miként érzi magát mostanság a bőrében?
„Úgy gondolom, pillanatnyilag nem vagyok a helyemen. Az tartja bennem a lelket, hogy eljön az az idő, amikor összeáll húsz olyan tehetséges játékos, akik tényleg jó hokisok akarnak lenni. Ha nem a legifjabb korosztályról van szó, velük örömmel foglalkoznék. Tíz éves korom óta ebben a sportágban élek, azt hiszem, értek is hozzá, s még a jégen meg a szárazon is meg tudom még mutatni, mit is kérek. Most, amikor a külföldi edzők vannak divatban, nyilván nem aktuális a felvetés, ráadásul a látszatát is szeretném elkerülni, hogy ajánlgatom magam, de a junior válogatottal egyszer még szintén szívesen foglalkoznék. Nem hiszem el, hogy ennek a mostani garnitúrának például évek óta a korosztályos vb harmadik vonalában kellene porosodnia....”
Hogy Pék György manapság is meg tudja mutatni a jégen, mikor mit is kell, kellene csinálni, afelől kétség sincsen. Közel volt az 50-hez, amikor a versenyszerű játékot abbahagyta, de hetente háromszor manapság is lejár a jégre többek között id. Kovács Csaba, Szajlai László, Hudák Gábor, Kangyal Balázs, Pindák László társaságában. Illetve most éppen nem jár le, mert van egy makacs vállsérülése. Ez szokatlan élmény a számára, mert profi évei alatt egy orrtöréstől eltekintve egyetlen komolyabb sérülése sem volt. „Engem orvos szikével a kezében még nem látott” – mondja erre, hozzátéve, ez részben genetikai adottság, részben pedig szerencse. A legkomolyabb baj hokisként még gyerekkorában érte. Akkor egy alkalommal olyan erővel lőtték fejbe, hogy kórházba kellett vinni. Egy napra el is némult, s csak után tért vissza a beszédkészsége.
Végezetül arról faggatom, ha éppen nem a jégpályán van reggeltől estig, mi a hobbija. Azt feleli, imád vitorlázni. Van is egy kis hajója 1995 óta, amelyen a nyári vakációkat tölti. Eddig a Balatonon volt, most már az Adrián szeli a habokat. „Három személyes, a nyílt tengeren mulatságos látvány, de én szeretem a veszélyeket” – teszi hozzá. Ha nem szeretné, gyaníthatóan búvárkodni sem kezdett volna felnőtt fejjel. Merült már Egyiptomban és Kuba partjainál is. A legkacifántosabb helyzetbe a Vörös-tengeren került, amikor a csoportjuk vezetője eltájolta magát, s nemhogy a szárazföldet, de még a saját hajójukat sem látták a felszínre emelkedve. A társaság hölgytagjai a vészhelyzetre némi sikongatással reagáltak, de végül – Pék György ösztönös megérzéseinek is köszönhetően – biztonságban visszatértek a szárazföldre. „Azóta sosem merülök iránytű nélkül” – jegyzi meg.
Ami pedig az esetleges Pék-féle hokidinasztiát illeti, nos úgy fest, lenne, aki az örökébe lép. A lassan három éves unokája ugyanis roppant ügyesen kezeli a hokibotot, már felveszi vele a korongot a földről. Igaz, korizni még nem tud, bár a szüleinek nem lett volna ellenére, ha a nagypapa tanítgatja, ő azonban ezt még korainak tartja. Így aztán maradnak a lakásban megvívott hokicsaták. Persze, a sportágválasztás azért még nincs lejátszva, főleg, hogy az édesapa futballozik. Meg aztán ott van még egy sajátos, nagypapai önérzetű szempont is.
„Pillanatnyilag a kapusok az unokám kedvencei, de kizárt, hogy később ezt a posztot válassza. Legyen csatár, ahogy az kell, vagy inkább ne is hokizzon, de könyörgöm, a kapuba be ne álljon...”
S. Tóth János
