Koutny Lajos esete fényes bizonyítéka annak, hogy igaz a mondás, miszerint egy nyugdíjasnál nincs elfoglaltabb ember. Mert noha a BVSC és a magyar válogatott hajdani legendás játékosa már 72. életévét tapossa, mégsem könnyű vele időpontot egyeztetni egy kis múltidéző csevegésre. Pontosabban az időpont-egyeztetés könnyen megy, de a beszélgetést már csak komoly szervezést követően lehet tető alá hozni.
Pedig Koutny Lajost nem nehéz megtalálni a székesfővárosban. Ahogy 1958 óta az már megszokott, napjai nagy részét manapság is a Keleti pályaudvaron tölti. Mert hiába vonult nyugalomba, a szálfatermetű, manapság is fiatalosan mozgó egykori bekket mindig megtalálja a munka. Bár manapság divat a mániákus „fiatalítás”, a jó szakemberek évtizedes tapasztalatát a legnagyobb őrültség veszni hagyni. A Ballai és Társa Vendéglátóipari Bt. nem is esett ebbe a hibába. A cég a MÁV nemzetközi viszonylatban közlekedő étkezőkocsijait üzemelteti, és nála műszaki menetrendi munkatárs Koutny Lajos. A gazdálkodástól a kocsipark javításán át a menetrendig millió üggyel foglalkozik.
A beszélgetésünket megelőző találkozást például azért volt kénytelen lemondani, mert a Tatai úti Vasúttörténeti Parkban Gőzmozdony és Étkezőkocsi Találkozó zajlott, s ezzel kapcsolatosan nyakig ült a munkában. Igazán nem kell nagy fantázia annak kitalálásához, hogy Koutny Lajos sok évtizedes vasúti kötődése szoros összefüggésben van a BVSC-nél töltött évekkel is.
„Ez valóban így van – mondja, miközben leülünk a Keleti pályaudvar éttermében egy-egy kávé mellett. – Én világ életemben a vasútnál dolgoztam, hokisként kaptam itt sportállást. Pontosan emlékszem: 1958. november 26-án léptem be, s egyből ide kerültem a Keletibe. Az évek során elvégeztem a vasútgépészeti technikumot, a MÁV-tisztképzőt, illetve munkavédelmi és tűzvédelmi technikusi képesítést is szereztem.”
Aki meg-megfordul már a Keletiben, azt lenyűgözi az impozáns épület. Ugyanakkor okkal riasztja meg a pályaudvar állapota és az ott megforduló közönség egy részének összetétele. Mégis csak óvatosan kérdezek rá Koutny Lajosnál, mit szól a Keleti mai közállapotaihoz, de neki eszébe sincs védeni a mundér (megkopott) becsületét.
„Nézd – mondja, mert ragaszkodik ahhoz, hogy mi, akiket összeköt a hoki iránti rajongás, tegeződve beszélgessünk –, ahol most ülünk, már csak halovány lenyomata a hajdani étteremnek. Akkoriban itt cigányzene szólt, remek kis hely volt. Aztán amikor már nem volt zenekar, a helyiség közepén egy hófehér zongora állt, és egy zongorista játszott a vendégeknek. Egykor vasutasnak lenni megbecsült, nyugdíjas állás volt, de ez már jó ideje nincs így. Épp reggel, munkába jövet hallgattam a kocsiban a híreket, s bemondták, hogy a MÁV vagy 300 milliárdos mínuszban van az állam felé. S ami a Keletit illeti: érdemes megnézni, hogy például a hajdani NDK területén milyen állapotban vannak a nemzetközi pályaudvarok...”
Mielőtt túlságosan elkomorulnánk, inkább egy nagy ugrással visszatérünk a múltba, s arról kezdünk el beszélgetni, hogyan lett Koutny Lajosból éppen jégkorongozó.
„Az édesanyám műkorcsolyázott, ő vitt le magával a városligeti műjégre először 1943-ban. Akkor még csak négyéves voltam. A mama ajánlott be a legendás BVSC-edzőnek, Háray Bélának, s így kerültem 1957-ben a vasutascsapathoz. A hokiról nem sok fogalmam volt akkoriban, viszont már egész tűrhetően korcsolyáztam.”
Manapság éles küzdelem zajlik a jeges sportágak között a jégfelületért. A csatározások olykor szélsőséges lépéseket generálnak, lásd például a hokisok kitiltását a Gyakorló Jégcsarnokból. Koutny Lajos azonban megnyugtat, a műkorcsolyázókkal az ő idejében sem ettek egymás tenyeréből.
„Látszatra ugyan békesség volt közöttünk,de ezt inkább csak afféle kutya-macska barátságnak mondanám. A válogatottal például a Kisstadionban nem egyszer azért kellett várnunk a jégre lépéssel, mert a korcsolyázok tréningje csak nem akart véget írni. Mindig akadt egy lányka, aki időn túl is ott ugrándozott a jégen. Nos, ilyenkor – ügyelve persze rá, nehogy az illető megsérüljön – néhányszor úgy nekilőttük a korongokat a palánknak, hogy az csak úgy döngött. Ebből már a koris is értett, s villámgyorsan lerobogott a jégről.”
Koutny Lajos egész pályafutását a BVSC-ben töltötte el. Így aztán van öt magyar bajnoki ezüstje, de aranyérmet sohasem nyert. Sorozatunkban már több BVSC-s elmondta a véleményét arról, mi lehetett az oka annak, hogy az utolsó lépcsőfokra sohasem sikerült felkapaszkodniuk. Többen több szempontot is megemlítettek, Koutny Lajos viszont nem bonyolítja túl a magyarázatot.
„A legfőbb ok sajnos az lehetett, hogy nem voltunk elég jók. A mi korosztályunkból Bánkuti Árpád és Zsitva Viktor viszonylag hamar klubot váltott, és stabil válogatottként ott maradtunk hárman: Kertész József, Babán József meg én. A többiek a válogatott szempontjából jobbára peremembernek számítottak, a C-vb-re sem feltétlenül kerültek ki. Egy lelkes, szeretetre méltó, családias közösség voltunk, de az állományt illetően nem elég erős ahhoz, hogy a riválisok elé kerüljünk.”
Határozottan állítja, nem bánta meg, hogy ennek ellenére kitartott a BVSC mellett. Pedig Boróczi Gáborral jó viszonyt ápolt, az Újpesti Dózsa hívta is, de nemet mondott a liláknak.
„Szamosi Ferenc volt a lilák edzője, ő is szívesen látott volna. De én jól éreztem magam a BVSC-ben. Babán Jóskával nagyon szerettem együtt bekkelni, ráadásul baráti viszonyban is voltunk, így inkább maradtam. Nem tudom, kivel mi történt, de rám semmiféle nyomást nem gyakoroltak belügyi vonalról, hogy márpedig nekem alá kell írnom a Dózsához.”
Aztán ironikusan hozzáteszi, ha akkor másként dönt, rendőrtisztként vonulhatott volna nyugállományba, gyaníthatóan tisztes nyugdíjjal...
„S hogy miért éppen a védelembe kerültem? Nem is tudom. Talán mert ilyen szép szál gyerek voltam. Száznyolcvankilenc centire nőttem meg, most két centivel kevesebb vagyok. Nem csak magas, hanem kemény srác is voltam, ez lehetett a döntő szempont. Bár a keménység kapcsán azt azért be kell vallanom, az Előre bokszszakosztályának, s ekként az ökölvívásnak két edzés után örökre hátat fordítottam, miután a tréningeken jó alaposan elpáholtak.”
Ha már a pofonok, a kemény ütközetek kerülnek kerülnek, itt a remek alkalom arra, hogy tisztázzuk: mi az igazság a legendákból, tényleg olyan kőkemény bekk volt-e Koutny Lajos, mint ahogy azt hallani?
„Babánnal ketten valóban igyekeztünk idejében tudtára adni az ellenfelek csatárainak, ki az úr a háznál. Ne gondolj durváskodásra, megvannak azok a kifinomult, ám határozott módszerek, amellyekkel úgy lehet "befolyásolni" az ellenfelet, s közben a védőt mégsem állítják ki. Persze, ha ennél több kellett, akkor sem riadtunk meg. Emlékszem, volt a válogatottal olyan németországi tornánk, amikor Babán és én is 5-5 percet kaptunk.”
S ezzel el is érkeztünk a játékvezetőkhöz, akiknek a ténykedésével Koutny Lajos sem mindig volt kibékülve.
„Manapság alaposan beöltöznek a bírók is, akkoriban viszont nem hordtak védőszerelést. Így aztán benne volt a pakliban, hogy egy-egy korongbedobásnál, ha az illető nem ugrott félre idejében, a lendülő bot – persze, teljesen véletlenül – telibe kapta a bokáját vagy a sípcsontját. Én pedig a világ szinte minden nyelvén képes voltam sajnálkozni és bocsánatot kérni a peches baleset miatt. Ezt a módszert alapvetően külföldi válogatott tornákon vettük elő, ha a bíró már tényleg szemérmetlenül ellenünk fújt. Konkrétan emlékszem egy kelet-németországi esetre. Az NDK-ba évente muszáj volt elbumliznunk, hogy aztán különböző városokban – Budapest válogatott néven – megmérkőzzünk a házigazdák együttesével. Nos, egy alkalommal Erfurtban játszottunk, és nincs mit szépíteni, a játékvezető szemérmetlenül csalt. Egy bulinál aztán a korong helyett a lábát találta el a botom. A bíró lebicegett a jégről, majd cserét kért...”
Ha már Koutny Lajos ilyen őszintén elmeséli a trükkjeit, nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek az eltiltásával zárult esetre.
„Ez 1972-ben történt egy Képes Sport-kupa kapcsán. Akkor én már a BVSC edzője voltam. Egy meleg februári délelőttön kellett pályára lépnünk az Újpest ellen, s noha a tornára két külföldi bírót is meghívtak, az említett meccsre csak az egyiküket jelölték. A másik sípos ember egy Messinger nevű játékvezető volt, akinek már az apja is bíráskodott. Nos, ez a Messinger botrányosan fújt, bennem meg igencsak felment a pumpa. Meccs közben, a kispadról nem sózhattam oda a bokájára, a találkozó végén viszont már olyan ideges voltam, hogy elhatároztam: orrba csapom. Át is mentem a pálya túlsó oldalára, s azt sem tagadom, hogy felé legyintettem, de mivel utcai cipőt viseltem, megcsúsztam, és nem értem el. Ennek ellenére az esetből jókora balhé lett, engem két évre eltiltottak. Végül egy esztendőre mérsékelték a büntetésemet, de ennek már gyakorlati jelentősége nem volt, mert addigra nem maradt élő kapcsolatom a hokival. Messingerre már másnap sem haragudtam, később aztán találkoztunk is, és normálisan elbeszélgettünk.”
Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy Koutny Lajos balhés ifú lehetett, érdemes tisztázni: ezek csak apró közjátékok voltak, a BVSC bekkje valójában remek játékával írta be magát a sportág hazai történelemkönyvébe. Merthogy történelmi súlyú eseményeken is képviselte a magyar színeket. Tagja volt például az 1964-es innsbrucki olimpián szerepelt válogatottnak. A magyar nemzeti együttes azóta sem járt a téli ötkarikás játékokon.
„Feledhetetlen élmény számomra Innsbruck. Ez még akkor is így van, ha szakmailag nem volt igazán sikeres torna, hiszen minden mérkőzésünket elveszítettük, s összesítésben végül a 16. helyen zártunk. Ám azokat a találkozókat, amelyeken két-három gólos vereséget szenvedtünk, akár meg is nyerhettük volna, de legalábbis döntetlenre menthettük volna. Ugyanakkor pechünk is volt, mert a bombaerős szovjet válogatottal kellett selejtezőt vívnunk, így rögtön egy 19-1-es vereséggel nyitottunk. A szovjetek az első harmad után 8-0-ra, a második után már 14-0-ra vezettek. Mégis, amikor Rozgonyi György megszerezte a becsületgólunkat, a szovjet szövetségi kapitány lezavarta a pályáról a kapusukat. A meccs hajrájában már csak arra törekedtek, hogy az egyik, addig gól nélküli bekkjük, talán Ragulin lehetett, is betaláljon a kapunkba. Mi viszont úgy küzdöttünk, mint akik az életükért harcolnak, s végül kihúztuk újabb kapott gól nélkül. Apró kis siker volt, számunkra mégis fontos.”
Hogy a küldöttség vezetősége mit szólt a kiadós veréshez, azzal kapcsolatosan Koutny Lajos elmesél egy sztorit.
„A sporthivatal részéről Egri Gyula kísérte el Innsbruckba a magyar delegációt. Ő korábban a pécsi városi pártbizottság első titkára volt, onnan került be az országos sportvezetőségbe. Hogy mennyit értett a hokihoz, ahhoz egyetlen adalék. A szovjetek elleni meccs előtt bejött az öltözőnkbe, s azt magyarázta: nincs megtiltva számunkra, hogy legyőzzük a szovjet elvtársakat, s ha nyernénk, amiatt ne legyenek később rossz érzéseink. Valamennyien elkezdtük gyorsan megkötni a koricipőnket, hogy Egri elvtárs ne lássa: fulladozunk a röhögéstől ekkora szamárság hallatán. Hiszen a két válogatott között fényévnyi különbség volt – s persze nem a mi javunkra. A 19-1 után többet nem láttuk...”
Hogy Koutny Lajos számára igazán örök emlék az 1964-es olimpia, abban persze szerepe van annak is, hogy őt érte a megtiszteltetés: a nyitó ünnepségen vihette a magyar zászlót.
„Ebben a legendás sportdiplomatának, Csanádi Árpádnak elévülhetetlen érdemei vannak. A tatai edzőtáborból ismertem őt, ahová gyakran lejárt, s ahol többször elbeszélgettünk. Talán szimpatikus lehettem neki, meg aztán – ha szabad ennyire fényeznem magam – magas, jó kiállású fiatalember voltam, s ez dönthetett. Abban biztos vagyok, hogy nem volt semmiféle politikai megfontolás a háttérben.”
Amikor arról faggatom, szakmailag melyik eredményt tartja pályafutása során a legértékesebbnek, azonnal rávágja, hogy az 1965-ös finnországi világbajnokságon kiharcolt negyedik helyet. A számszerű helyezést illetően ilyen magasan azóta sem járt a válogatottunk, amely Koutny Lajos szerint az akkori csehszlovák bajnokság utolsó öt-hat helyezett klubjának vélhetően versenyképes ellenfele lehetett volna, de a legjobbakkal bizonyosan nem tudta volna tartani a lépést. Meg is dicséri a szapporói hősöket, az A-csoportba kerülés 2008-ban szerinte akkora bravúrhoz, mintha ők annak idején megnyerik a B-csoportot. „Erre azonban reményünk sem lehetett” – teszi hozzá villámgyorsan.
Koutny Lajos 62 válogatottsággal a háta mögött vonult vissza. Nem készült az edzősködésre, ahogy mondja, lényegében a csapat kérésére vette át a szakmai munka irányítását barátjától, Babán Józseftől, akinek nem egészen úgy sikerültek trénerként a dolgai, ahogy azt szerette volna. Az említett bíróbotrány miatt azonban egy szezont követően már nem ülhetett le a kispadra. S mivel úgy érezte, a BVSC sem különösebben törte magát, hogy kiálljon mellette, búcsút intett szeretett sportágának. De csak a hokinak, s nem a sportnak. A második felesége ugyanis kézilabdázó volt (kissrácként, egy ideig, párhuzamosan a hokival, ő maga is kézilabdázott, sőt futballozott is), így gondolt egyet, s jelentkezett egy játékvezetői tanfolyamra. Amelyet sikerrel el is végzett, s ezzel elindult egy új karrierje. Egészen az NB I-es kerettagságig vitte, összesen 276 élvonalbeli kézilabdameccset dirigált. A kérdésre, milyen volt, amikor a hóhért akasztották, jóízű nevetéssel felel.
„Ezt a kérdést a búcsúzásomkor is feltette egy újságíró. Neki is csak azt tudtam mondani, hogy igyekeztem a legjobb tudásom szerint, a szabályok betűjének és egyben szellemének megfelelően bíráskodni. Sosem fújtam félre, ilyesmire nem is próbáltak meg rávenni. Érdekes, hogy a búcsúmeccsem mégis mozgalmasra sikerült. A Békéscsaba fogadta a Kiskőröst, s a tét a hazaiak számára a női EHF-kupa-indulásra jogosító pozíció megszerzése volt. A találkozót azonban a vendégek nyerték meg. Mit mondjak, a csabaiak nem igazán örültek az eredménynek...”
Arról faggatom, akadt-e olyan edző, aki olyan indulatosan reagált az ítéleteire, mint ő hajdan a BVSC kispadjánál. Azt feleli, a debreceni időszaka alatt Köstner Vilmossal akadtak nézeteltéréseik, de ebből nem lett tartós harag. Köstner is tudta, hogy nem ellene szóltak az ítéletek.
Az aktív bíráskodással mostanra természetesen felhagyott, már ellenőrként sem járja a pályákat, sőt versenybíróként is ez a mostani az utolsó idénye. „Jöjjenek a fiatalok!” – magyarázza a döntését.
Ami a hokit illeti, meccsekre már jó ideje nem jár, de a hajdani BVSC-sek évenkénti találkozóján – ha ideje engedi – ott van. Köszönettel elfogadta, amikor a szövetség meghívta az áprilisi budapesti divízió I-es világbajnokság magyar–koreai mérkőzésére. Egyébként a szabadidejében igyekszik minél többet foglalkozni az unokáival. A családban egyelőre nincs, aki hokisként a nyomdokaiba lépjen. A fia futballozik, a lánya ifista koráig kézilabdázott. Mivel Újpesten laknak, a gyerekei unszolására évente egyszer korcsolyát húz, és lemegy a jégre, de ennél többre nem vállalkozik.
„Majd ha a most három és ötéves lányunokáim kicsit nagyobbak lesznek, velük szívesen elmegyek korcsolyázni. Ezt az élményt még nagyon jó lenne átélni...”
S. Tóth János
